Békében önmagunkkal

2016. szeptember 15. 12:12

Budácsik Éva
Mandiner.család

Látom, érzem én is, hogy sokszor kötéltáncoshoz hasonlítok. Kifeszített kötélen, melyek bizony sokszor pont az én idegeim...

Számtalan írás, tanulmány, könyv megjelent már a gyereknevelésről. Mindenki tudja, sőt jobban tudja, mit és hogyan csináljon a szülő a gyerekkel.
 
Aztán sokat beszélnek a gyerekek lelki egyensúlyáról. Hogyan óvjuk, mire vigyázzunk! Persze én is mindent elolvasok, és odafigyelek, hiszen gyermekeim élete, jövője nagyon fontos számomra. Aztán elkezdett nekem hiányozni valami. Talán azért, mert én és a családom is megélt már komoly krízishelyzeteket, nehézségeket. Talán azért, mert pedagógusként látom, hogy a gyermek lelki fejlődését, viselkedését mennyi minden befolyásolja. Kevés szó esik arról, hogy talán akkor lehetek hiteles szülő, ha lelkileg rendben vagyok. Ha törekszem rá, hogy a belső békémet megtaláljam.
 
Mert a felnőtteket is ezer és ezer hatás éri. Pedagógusként látom, milyen sok családban próbálják nagyon szépen, odafigyelve nevelni a gyereket, valami mégsem klappol. A gondok pedig, ha jó mélyre néznek a felnőttek, többnyire önmagukban keresendő. Látom, érzem én is, hogy sokszor kötéltáncoshoz hasonlítok. Kifeszített kötélen, melyek bizony sokszor pont az én idegeim...
 
Persze a tutit nem tudja megmondani senki. Érzéseket közvetítünk, melyeket csak a legtudatosabb felnőtteknek sikerül igazán jól kezelni.
 
A mi pozitív életszemléletünk, a hit, és erő, hogy a legrosszabb helyzetből is ki lehet hozni a lehetőséget. A kitartás és akarat, hogy jobbá tegyük a környezetünket és ez által – még ha kicsit is – a világot. Hiszen mi is lehetne nagyobb büszkeség, amikor már kamaszodó gyermekünk kitartásával, akarat erejével nyer versenyeket, vagy legyőzi önmagát és végre azt a kötelezőt is elolvassa, amitől kirázza a hideg.
 
Ha meg akarjuk oldani a problémákat, és meg is próbáljuk, azaz nem söpörjük a szőnyeg alá, fontos dolgot adunk, jó példát mutatunk.
 
Ha vállaljuk a hibáinkat és a felelősséget tetteinkért, gyermekünk is ezt teszi majd.
 
Ha jobbak akarunk lenni, és teszünk is érte, mert erre az igény belőlünk, belülről fakad, lassan, de biztosan a csemete is érezni fogja majd ennek fontosságát.
 
Ha mi elfogadóak, megértőek és türelmesek vagyunk, lobbanékony természetű gyermekünk is higgadtabb lesz egy idő után.
 
Ha otthon nincs kiabálás, veszekedés, az iskolában sem próbálja így megoldani konfliktusait porontyunk. Ha a problémák is halkan, higgadtan, emberi módon kerülnek megbeszélésre, fontos mintát adunk.
 
Ha felnőttként betartjuk és elfogadjuk a szabályokat, amik körül vesznek minket, a gyermeknek sem lesz teher óvodában, iskolában, majd később a munkahelyén alkalmazkodni az elvárásokhoz. Mert elvárások vannak. És a felnőttek igenis kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak hozzá, hiszen kell a munka, a jogsi…
 
Ha mi nem egyik napról a másikra élünk (folyton másokat hibáztatva), hanem reális (nem túlzó és nem is alulértékelt) elvárásaink lesznek magunkkal szemben, akkor a gyerekeinknek is érték lesz a tanulás.
 
Ha találunk magunknak megfelelő célt, inspirációt, a gyerekeink sem fognak céltalanul a képernyő elé menekülni.
 
Ha felnőttként képesek leszünk megállni és nem rohanni folyton, ha mi tudunk szelektálni fontos és lényegtelen dolgok között, ha tudunk igazán valamire figyelni – úgy igazán, tiszta szívvel –, akkor (de csak akkor!) várhatjuk el, hogy gyermekünk jobb legyen, mint mi voltunk.
 
Ha mi, szülők elhisszük, hogy a saját életünket kell élnünk – olyat, amit reálisan a gyermeküknek is kívánnánk –, akkor igazán boldog gyermekkoruk lenne.
 
Az érzelmi intelligencia fontossága szállóige lett manapság. Azt hiszem azonban, olykor csak üres szó! Nagyon ritkán hallom például, hogy jó szülő szeretnék lenni, ezért békében akarok élni önmagammal...
A bejegyzés trackback címe: http://csalad.mandiner.hu/trackback/24690

Partnereink: