Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2017. január 5. 14:30 Írta: dr. Lőrincz Anna

Új sorozatunkban olyan embereket mutatunk be, akiknek különleges az élete: valamilyen sérültségükből adódóan nehezítettséggel élnek vagy ilyen emberekkel vannak szoros kapcsolatban. Érdekel minket, hogyan jutottak el életük mostani szakaszához, hogyan telnek napjaik, milyen kérdések foglalkoztatják őket. A sorozat egy általunk választott fiatalemberrel indul, aki a találkozás végén továbbadja a szót egy másik, az ő életében fontos szerepet játszó személynek. Így lesz ez minden további interjúalanyunk esetében – ezzel egy olyan láncolat fűződik, amelyet az egyes beszélgetőtársak közötti kapcsolatok fonnak tovább és tovább.

A sorozat egy olyan személlyel indul, aki jól ért a felütésekhez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Tiszta Szívvel c. film első, igencsak penge jelenetének (amelyben a későbbi egyik főhőst  Rupasszovot – gyepálják el) ő a főszereplője. Egy fiatal, mozgássérült fiú, aki humorával, életvidámságával mindenkit elvarázsol. Báder Ricsivel először éppen a Tiszta Szívvel c. film vetítésén találkoztam, a Nem Adom Fel Kávézóban. A film végét követően ismeretlenül egyszer csak mellettem termett és megkérdezte, hogy tetszett? Közvetlen volt, jókedvű, könnyed és humoros. Ott dőlt el, hogy érdekel engem.
 
Ricsi, hogyan csöppentél Till Attila filmjébe?
 
Ez egy nagyon vicces dolog volt. Akkor történt, amikor még gimnazista voltam, harmadikos, az Addetur nevű suliban. A koliban ültünk a haverokkal, amikor egyszer csak teljesen váratlanul megjelent Till Attila, és azt mondta, Báder Ricsit keresi. A srácok szétszéledtek, és én ott maradtam középen. Így történt az első találkozás.
 
Szóval Till Attila már korábban informálódott arról, hogy te kellesz neki a filmmel kapcsolatban!
 
Igen, igen! Egy olyan kerekesszékes srác kellett ehhez az első jelenethez, aki pörgős, bevállalós, és jól tudja hozni ezt a gengszter arcot. Én eléggé ilyen hírben álltam, valóban elég lendületes életet éltem. Till Attila egyébként nagyon sokat beszélgetett is velem, minden érdekelte! Egészen a praktikus kérdésektől kezdve (hogyan látja el magát egy mozgássérült, hogyan mosdunk, szolgáljuk ki magunkat, milyenek a mindennapjaink), az élet egyéb dolgaiig bezárólag. Bulizni is mentünk együtt, szóval sok közös élményem van vele.
 
Ezek szerint sok információt te adtál neki ahhoz, hogy igazán hiteles képet adjon a filmen keresztül a mozgássérültek világáról.
 
Ez így van. Úgy érzem, hogy a filmbeli főszereplő, Zoli története egy-egy ponton – persze ez lehet, hogy véletlen – reflektál az én személyes történetemre is. Engem is egyedül nevelt édesanyám, az apukám pedig, mint a filmbeli fiúé, Németországban él.
 
 
Te egy élő példája vagy annak, hogy valóban lehet nagyon dinamikus életet élni azzal együtt, hogy valaki fizikailag korlátozott bizonyos dolgokban. Elmeséled, hogy ez hogyan alakult ki az életedben?
 
1991-ben születtem, Budapesten, és hamar kiderült, hogy egy izomsorvadásos betegségem van, emellett pedig dongalábbal születtem, illetve sajnos egy komoly gerincproblémám is kialakult. A gyerekkoromat végigkísérték a műtétek, a nehézségek, melyek a betegségemből adódtak. Anyukám egyedül nevelt, és tulajdonképpen minden családi vagyonunk ráment a sorozatos műtétekre, nem is beszélve az egyéb nehézségekről. Egerben éltünk, és az iskolakezdés előtt felmerült, hogy Budapesten kezdek el tanulni, a Mexikói úton, szegregált intézményben.
 
Én ez ellen olyan vehemensen tiltakoztam, hogy anyukám kénytelen volt az egyik egri általános iskolába beíratni, ahol komoly aggályokkal fogadtak; tulajdonképpen senki nem hitte, hogy be tudok majd illeszkedni a többségi közegbe. Ekkor mankóval jártam, de a harmadik emeleten volt az osztály, ahova a feljutás is kemény munka volt számomra. Az igazi eredményt, sikert azonban nem az osztályba való fizikai eljutás jelentette, hanem az, hogy gyakorlatilag egy állandóan kicsúfolt, sorozatos piszkálódásnak kitett fiúból az osztály vezéregyéniségévé váltam; nem hogy befogadtak, hanem igazán komoly barátaim lettek az osztálytársaimból, akikkel ma is tartom a kapcsolatot.
 
Hogyan sikerült ezt a változást elérned? 
 
Nagyon sokáig csak nyeltem, nyeltem, és egyszer csak felszívtam magam, és azt mondtam, én nem hagyom tovább a piszkálást! Máig nem felejtem el, ahogy a hat srácnak egyenként mondtam el a véleményemet, hogy én mit gondolok róluk, és miért érzem úgy, hogy nincsen joguk így beszélni velem. Teljesen lefagytak, és miután magukhoz tértek, azt mondták, látod Ricsi, erre vártunk, végre kiálltál magadért! Azóta ezek a srácok a barátaim, és soha nem felejtem el nekik, hogy ők tanítottak meg arra, hogy komolyan vegyem magam, hogy vállaljam magam, úgy, ahogy vagyok, és kiálljak magamért.
 
 
Mi történt veled, amikor befejezted a sulit Egerben?
 
Hát, akkoriban történt életem egyik fordulópontja, ugyanis egy komoly hátműtét után döntenem kellett, hogy mankóval folytatom tovább az életemet, vagy kerekesszékbe ülök. Én ez utóbbi mellett döntöttem, mert fontos volt számomra, hogy ne maradjak le a lassú mozgás miatt a dolgokról, jobban kiszolgálhassam magam. Emiatt viszont, mivel Egerben nem volt akadálymentesített suli (bár felvettek a város legjobb gimijébe), más helyet kellett keresni. Ekkor jött az Addetur, ami egy integráló suli Budapesten.
 
A sulival nem volt semmi gondom, ugyanakkor a kollégium igazán mellbe vágó élmény volt számomra: csupa sérült fiatal! „Jesszusom, én eddig nem láttam ennyi sérültet! Én eddig épekkel voltam együtt! Én ezt nem akarom!” – gondoltam. Egy időbe telt, mire megszoktam, sőt, utána rájöttem, hogy ez egy fantasztikus közeg! A vagány srácok a koliban nagyon sok mindenre megtanítottak, valójában közöttük találtam meg az identitásomat, mint sérült. Megtanítottak csajozni, egy csomó praktikus dologra, lazának lenni, és vállalni magamat, mint kerekesszékes.
 
Szóval, ez egy szuper 5 év volt, és én tettem róla, hogy kihozzam magamból a maximumot, minden tekintetben. Keményen edzettem, 17 évesen megcsináltam a New York-i maratont, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye a mai napig, elkezdtem gitározni és fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. (Ricsi gyermekkorában versenyszerűen úszott és vívott, és tekintélyes helyezéseket ért el a korcsoportjában nemzetközi versenyeken is mindkét sportágban. A barátjával létrehozott BB Acoustic nevű formációval rendszeresen zenél – a szerk.)
 
Mi történt veled érettségi után?
 
Hamarosan el tudtam helyezkedni a Nem Adom Fel Alapítványnál, ahol tapasztalati szakértőként dolgoztam.
 
 
Mit jelent ez a munka?
 
A hat fogyatékossági forma mindegyikét képviseli csapatunk egy-egy tagja (mozgássérült, látássérült, hallássérült, értelmileg akadályozott, autista, halmozottan sérült). Ez egy érzékenyítő program, amelynek a lényege, hogy bevigyük az adott helyre a másság fogalmát általában, és a személyünkön keresztül megismertessük őket a legfontosabb dolgokkal, amelyek hozzánk kapcsolódnak.
 
Egy-egy ilyen érzékenyítő alkalom általában katartikus hatással bír: van, amikor sírnak az emberek, van, aki azt mondja, megváltoztattuk az életét, most már minden problémájára másképp fog tekinteni. Itt igazán azt érzem, hogy adni tudunk az embereknek, és egyébként ezáltal közelebb is hozzuk a sérült és ép embereket egymáshoz. A megismeréssel, találkozással csökken a távolság.
 
Aztán amikor megnyílt a kávézó, itt kezdtem el dolgozni, és ezzel párhuzamosan egy nagyvállalatnál vagyok recepciós. Ezt úgy kell elképzelni, hogy délelőttönként a recepcióban ülök, délutántól estig pedig a kávézóban felszolgálok.
 
Hogyan oldod meg technikailag ezt az életmódod?
 
Napi körülbelül három és fél órát utazom, BKV-val, és egyébként teljesen önállóan élek. Tudod, azt hiszem, a legtöbbet édesanyámnak köszönhetem. Egyrészt, hogy felnevelt, és a sok-sok áldozatot, amit hozott értem, nekem. De talán még inkább, hogy nem kente meg nekem a vajas kenyeret, hanem megmutatta, hogyan kell csinálni. Ő önállóságra nevelt, és én ezért nagyon sokat köszönhetek neki.
 
Ricsi, te vagy az első arca a sorozatunknak. Mivel gyakorló konferanszié (is) vagy, utolsó kérdésem megválaszolása bizonyára nem jelent számodra problémát: ki az, aki az életedben fontos szerepet játszik, és örülnél, ha olvashatnál vele egy beszélgetést?
 
Ivanova Danielának, kedves barátomnak szeretném továbbadni a szót, aki egy nagyon különleges sorsú és tehetséges ember.
 
*
 

Mire felveszem a kabátomat, már megy is barátaihoz, és mire a lépcsőhöz érek, már harsány kacagás hallatszik a beszélgető társaság felől. 

A bejegyzés trackback címe: http://csalad.mandiner.hu/trackback/27565


Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint




Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó

Partnereink: