Segítség a gyászban

2017. március 9. 11:53
Szabó Márta
Mandiner.család

Mi az, ami segít oldani ezt a magányt, megélni és nem eltemetni a veszteségünk kapcsán felmerülő érzéseinket, gondolatainkat, félelmeinket, mi segít visszatérni az életünkbe? Mert fontos tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy „mások is élnek ezen a bolygón”, és kérhetünk, kaphatunk segítséget.

Emlékszem. Emlékszem a csendre, a döbbenetre, a fájdalomra. Emlékszem a család, a barátok odafordulására. És emlékszem a mindezt követő hosszú szürkeségre... Aztán arra, amikor leült mellém egy másik ember, tabuk nélkül, kíváncsisággal, értő figyelemmel. Áttörte a szürkeség vastag falát. Így megélhetővé vált a közelség és a távolság, az öröklét és a már soha többé, az egység és a különbözőség.
 
Ez az én egyik találkozásom a halállal és az azt követő gyásszal. Ahogyan megéljük, a szavak, a képek, amelyekkel leírjuk, az ideje, az intenzitása, a hatása mindenkinél, minden veszteségnél más. Ugyanakkor a megélésekben itt is, ott is felbukkannak közös elemek. Az érzelmek eddig nem ismert hullámai, a bánat, az öröm, a megkönnyebbülés, a bűntudat, a harag, a hála, az üresség, ezek hirtelen és állandó váltakozása. A magunkba fordulás, a vágy a találkozásra. A halál véglegessége, az életük végessége. A kapcsolataink és magunk változása. Hol énerőnk csökkenése, hol határaink megvédése. A veszteségek, a nyereségek.
 
A mai világunkban csak ritkán látható a gyász. Magánügy, elrejtjük, eltávolítjuk. Így ha az ember egy veszteség után hirtelen azt érzi, „mintha száműztek volna egy másik bolygóra” (gyászfeldolgozó csoport, Ádám, 39), nincs képe, mintája arról, ami benne zajlik, nincsenek szavai a belső változásokra, és úgy tűnhet, mindez nem is megmutatható, nem lehet róla beszélni, zavarba hozni vele magunkat és másokat. Nincsenek rituálék, támpontok, egyedül maradhatunk.
 
Amikor először találkozunk a gyásszal, nem csupán a veszteség fájdalmával, az érzelmek kavalkádjával, intenzitásával kell megbirkóznunk. Emellett ott van ma már sokszor a bizonytalanság, hogy mindez normális-e és hogy meddig az. Ott a környezet vagy épp saját magunk kimondott, kimondatlan, akár csak vélt elvárása, hogy légy túl rajta, ne terhelj másokat, hisz ez ijesztő, és ugyan mit is lehetne mondani. Így aztán távolodunk, bezárkózunk, akár családon belül, barátok közt is kíméljük egymást, és magunkra maradunk. 

Mi az, ami segít oldani ezt a magányt, megélni és nem eltemetni a veszteségünk kapcsán felmerülő érzéseinket, gondolatainkat, félelmeinket, mi segít visszatérni az életünkbe?
 
Segít, ha van mellettünk valaki, leül mellénk, meghallgat, vagy akár elviseli a fájdalmat és csendben ott van velünk. Segít, ha megértéssel fordulunk saját magunkhoz, figyelünk a szükségleteinkre, van engedélyünk a nehéz helyzetben sírni, örülni, haragot, hálát érezni. Megélhetjük, kifejezhetjük ezeket az érzéseket, gondolatokat.
 
Segít, ha vannak ismereteink a folyamatról. Ha tudjuk, hogy a gyász sokféle, hosszú, újra- és újra visszatérhetnek hullámai. Olvasunk, előadásokat hallgatunk a témában, beszélünk másokkal, akik szintén elveszítettek már valakit. Lehetőséget teremtünk magunknak is arra, hogy mindezekről beszéljünk másokkal.
 
Segít, ha kialakítjuk saját rituáléinkat, támaszt, vigasztalást jelentő egyedi megoldásainkat, naplót írunk, albumot készítünk, gyertyát gyújtunk, táncolunk.
 
Az önsegítő gyászfeldolgozó csoportok is ezeket a folyamatokat támogatják. Sorstársak támogató csoportvezetőkkel kísérik egymást majd fél éven keresztül. Társak, akik értik, érzik, megnevezik az érzelmek sokaságát, az irracionális gondolatokat, a megváltoztathatatlanság súlyát, a mindennapi élet nehézségeit, értelmetlenségét. Teret, időt kaphatunk, adhatunk a megismeréshez, értő figyelmet, együttérzést a megéléshez, erőt a mindennapokhoz, saját magunknak és másoknak is.
 
Ahogyan azt korábbi csoporttagok megfogalmazták: „Ezt az időszakot a legjobb másokkal megélni, akiknek csupán a jelenléte is olyan támogatást ad, amit az ember egy életen át nem felejt el.”(Lívia,32) „Segít a ki nem mondott, meg nem hallgatott gondolatok, érzések feldolgozásában, abban, hogy az elhunyttal való viszony tekintetében nyugvópontra jusson az adott személy.” (Anna, 29) Mert fontos tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy „mások is élnek ezen a bolygón”, és kérhetünk, kaphatunk segítséget. 
A bejegyzés trackback címe: http://csalad.mandiner.hu/trackback/29043

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Partnereink: