Én családom, te családod, mi családunk

A megismerkedéstől a családdá formálódásig – Mihalec Gábor a Mandiner.családnak

2017. március 13. 23:30

A Képmás-est új, Várkert Bazárbeli sorozatának témája a család és művészet. Az első, március 16-i előadás szakértő vendége Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta lesz, a szituációkat a Momentán Társulat művészei adják elő. A terapeutát kérdeztük ismerkedésről, párkapcsolatról, családdá válásról, családi örökségről. Interjúnk.

Mennyire befolyásolja párkapcsolatunkat a szüleinkkel való kapcsolatunk? 
 
A kutatások világossá tették, hogy a majdani kapcsolat tartósságára nézve jó előrejelző az egyén kapcsolata a szüleivel. A túl szoros és a túl távoli kapcsolat egyaránt kockázati tényezőnek számít. Túl szoros kapcsolat esetén félő, hogy az illető még nem állt a saját lábára, nem küzdötte meg azokat a lélektani kríziseket, amelyek révén majd meghatározhatja a saját, önálló, felnőtt identitását. Túl laza, vagy kifejezetten ellenséges kapcsolat esetén pedig ott a veszély, hogy tud-e egészségesen kötődni, a másikban tényleg a társat keresi-e vagy inkább a megmentőt.
 

És mennyire fontos a párunk szüleivel való kapcsolatunk?

Már a megismerkedés is nagyon fontos. Nem véletlenül mondták régen: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.” De ezen túlmenően is azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, egészséges kapcsolatrendszerben élő ember természetes módon vágyik arra, hogy a hozzá legközelebb álló emberek (szülők és a társ) ismerjék egymást és jó kapcsolatban álljanak egymással.

Ez egyébként a szülők és a társ jól felfogott érdeke is. A szülőknek érdemes arra gondolniuk, hogy egy napon lehet, hogy ez az ember lesz az unokájuk apja, apja és az a mód, ahogyan megalapozzák a kapcsolatukat, ki fog hatni a család jövőbeni szerveződésére. A társnak is tudnia kell, hogy a szülők milyen nagy erőforrást jelentenek egy induló család életében, már csak ezért is érdemes jóban lennie velük.

Míg régen pontos táncrendje volt egymás családja megismerésének is, ma már ilyen nincs. Honnan tudhatjuk, hogy mikor jön el az ideje egy párkapcsolatban a másik családjával való megismerkedésnek? 

A szülőkkel való összeismertetés már egy jelzés a külvilág felé: „Felvállaljuk egymást, párként definiáljuk magunkat.” Ennek megfelelően akkor érdemes megtenni, amikor már a kapcsolat belső dinamikája is igazodik ehhez a stádiumhoz. Időpontilag nehéz megragadni azt a pillanatot, amikor a bemutatást érdemes beiktatni, sokkal inkább a kapcsolat fejlődése a mérvadó.

Milyen problémák adódhatnak abból, ha a társak nagyon különböző környezetből, érték- és szokásrendszerből jönnek? Hogyan tudnak összecsiszolódni?

Örök kérdés, hogy a hasonlóságok, vagy az ellentétek vonzzák-e egymást. A vonzalmat tekintve mindkettő igaz. A baj azonban az, hogy a vonzalom túl kevés ahhoz, hogy egy kapcsolat évtizedeken át megelégedettséget és boldogságot adjon a benne résztvevőknek.

Szeretem ezt két koncentrikus körrel ábrázolni. A középső körben vannak azok a dolgok, amelyek elsődlegesen meghatározzák egy ember identitását. Ilyen a hite, az értékrendje, a kulturális háttere, az alapvető világszemlélet. A külső körbe tartoznak azok a dolgok, amelyek szintén az identitása részei, de amelyekben könnyebb rugalmasságot tanúsítani. Ilyenek lehetnek az ízlése, a bioritmusa (koránkelő, későn kelő), a hobbija, stb. Ha a belső körben összhang van a pár tagjai között, akkor a kapcsolat el tudja viselni, ha a külső körben különböznek egymástól, ha azonban a belső körben ellentétek vannak, akkor – bármennyire is hasonlóak a külső körben – ez az esetek többségében szétfeszíti a kapcsolatot.

Mikor lesz a „te családodból” és az „én családomból” ténylegesen a „mi családunk”? 

A megismerkedéstől a családdá formálódásig sok lépcsőfokon halad végig a pár. Ezeknél a lépcsőfokoknál nem mindig egyértelmű, hogy mi is az egyén elsődleges viszonyrendszere. Amikor például két ember összeköltözik egymással, anélkül hogy elköteleződne egymás mellett, ez meglehetősen zavarba ejtő a szülők számára akkor, ha gyermekük például kórházba kerül. Kinek kell ott toporzékolnia a műtő előtt, a szülőnek, a társnak, vagy mindkettőnek? Ki tartozik érte anyagilag felelősséggel: a szülő vagy a társ?
 
Akkor az előző kérdésre a válasz...
 
A házasság évezredek óta egy mérföldkő, amely azt hivatott jelezni, hogy az eddig társkereső státuszban élő egyén új státuszba: a megtalált, lehorgonyzott, elkötelezett státuszba kerül. Ettől kezdve – és ha közelebbről megnézzük, akkor azt találjuk, hogy az esküvői ceremónia minden egyes eleme ezt a változást szeretné előkészíteni, bevezetni a résztvevők élménytárába – számítanak új egységnek. Mostantól teljesen világos, hogy ők ketten elsősorban egymás társai és már csak másodsorban a szüleik gyermekei.
 
 
 
A szülőktől való fizikai és lelki leválás, önállósodás eleve nem könnyű folyamat... 
 
Természetes átmenet az emberi életben, amikor valaki elkezd a saját lábára állni, de ehhez egy ideig még támogatásra van szüksége. Ez teljesen rendben van. Amikor azonban az átmenet állandósul és átmegy a szülők kihasználásába, a gondoskodásukkal való visszaélésbe, akkor az annak a jele, hogy a személyiségfejlődés valahol elakadt. Húszévesen egyetem mellett normális, hogy valaki függ a szüleitől. Ám amikor egy 35 éves ember a szülei nyakán élősködik, mert az életének felépítése helyett inkább az online játék karakterét építi, akkor ott valami nagyon félresiklott.
 
Sok kutatás tárgya volt a jelenség és mindegyikben az derült ki, hogy a későbbi házasság sorsát nagyban eldöntheti a felek házasság előtti életmódja. A legjobb esélyekkel azok a párok indulnak, akik a házasságuk előtt önállóan, egyedül, a saját lábukon éltek. Ezek az emberek megtanultak döntéseket hozni, pénzt kezelni, felelősséget vállalni.  
 
Az otthonról kapott szülői mintáktól való tudatos elhatárolódás nehéz helyzetbe hozza a fiatalokat – egyénileg és párként is: a régi minta nem kell, de nehéz tőle „szabadulni”, új viszont nincs, azt ki kellene találni. Mit tud tanácsolni a fiataloknak illetve szüleinek az örökségükkel és egyben önmagukkal való küzdelemben?
 
A szüleink mindenképp jó tanítómestereink. Ha valamit jól tettek akkor azért, hogy mi is így tegyünk, ha pedig nem, akkor azért, hogy megtudjuk, hogyan ne tegyük. A mintáink – különösen a 13-18 éves korunk között begyűjtött kapcsolati minták – erősen hatnak ránk anélkül, hogy ennek sokszor tudatában lennénk.
 
Szeretem ezt a vezetéshez hasonlítani. Amikor normál üzemmódban működünk, akkor mi fogjuk a kormányt és irányítjuk kapcsolatunk járművét. Amikor azonban egy váratlan krízishelyzetbe kerülünk, elengedjük a kormányt és bekapcsol a robotpilóta. A robotpilótát pedig a szüleink programozták. Ez a robotpilóta vagy jó vagy rossz irányba visz minket. Ezt kell tudatosítanunk! Odafigyeléssel, kellő önismerettel és tudatossággal a robotpilóta programja átírható.
 
A korábbi többgenerációs családi együttélés helyett most jellemzően nukleáris családok léteznek, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ön szerint mi lenne az ideális?
 
Az idők nagyon sokat változtak. Ma olyan nyomás nehezedik a családokra, amelyet korábban nem ismertek. Az otthonon kívüli kötelezettségek folyamatosan elszólítanak bennünket és állandó a lelkiismereti vívódás a pénzkereset és a családban való helytállás között. Ebben a helyzetben könnyebb működni, ha mindenki önállóan éli az életét és a házaspárnak csak a saját nukleáris családja szükségleteiről kell gondoskodnia. Persze ez nem főszabály, sok helyen még mindig együtt él több generáció.
 
A lényeg az, hogy a határok egyértelműen kijelölésre kerüljenek és ezeket mindenki kölcsönösen tiszteletben tartsa. Házassági felkészítésen azért el szoktam mondani: „A szülőktől legalább annyira érdemes távol költözni, hogy papucsban ne lehessen átcsoszogni...”

Hogyan hatnak családi örökségeink a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra? Kialakulhat jó gyerek-szülő kapcsolatunk, ha rendezetlen a szüleinkkel való kapcsolatunk? 
 
A múltunkkal való szembenézés alapvető feladatunk, ha kiegyensúlyozott felnőtt életet akarunk élni. Ez alól senki sem kap felmentést, legfeljebb sokan nem akarnak tudomást venni róla. Igazán nagy tétje akkor lesz a dolognak, amikor mi magunk is elkezdjük programozni valakinek a robotpilótáját. Ekkor ébredünk rá igazán, hogy mekkora tétje van az életvitelünknek, a gondolkodásunkat a problémamegoldó képességeinknek a személyes érettségünknek. Legkésőbb ez az a pont, amikor szembe kell néznünk az örökségünkkel és el kell döntenünk, hogy mi magunk szülőkként átkot vagy áldást akarunk továbbörökíteni.  

Címlapofotó: SzegedMa

A bejegyzés trackback címe: http://csalad.mandiner.hu/trackback/29145

Partnereink: