A nagy babaharc − a Nyugat utolsó háborúja?

2017. március 16. 15:43

Hojdák Gergely
Mandiner

Csökken a népesség! Összeomlik a társadalombiztosítás! Nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasokat! A gazdaságban égető munkaerőhiány van! Jönnek a bevándorlók! És tényleg.

Hojdák Gergely írása

 

Itthon hivatalosan 2015 végén tört ki a nagy babaháború, amivel a magyar népesedéspolitika új korszakba lépett. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nehéz megmondani, ki tüzelt először. A vezényjelet kétségtelenül Kövér László szavai adták meg az év végi Fidesz-kongresszuson: „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk”.

A kijelentés a magyar nőtársadalom köreiben (különösen a generációs szakadék innenső oldalán) finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy amikor a kérlelhetetlen házelnök két nappal később az Inforádiónak adott interjújában érvelő és többé-kevésbé „polkorrekt” módon nyilatkozott a népesedési helyzetről (bölcsen felmérve, hogy az ország közvéleménye nem csak 50 pluszos férfiakból áll), az a balliberális média ingerküszöböt egyszerűen nem érte el.

Kövér kapitány tehát, aki ugye nem ma kezdte a szakmát, minden bizonnyal tervszerűen indított frontális támadást az emancipációs „érzékenykedés” ellen, a Fidesz-kongresszuson a népesedéspolitika új korszakát hirdetve meg. Nála is nagyobb port kavart azonban Ákos őrmester kozmogóniai eszmefuttatása a női és férfi princípiumokról, amivel egyébként a saját táborában idézte elő a legnagyobb zavart. Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben még a jobboldal ikonikus poplegendájának sem sikerült áthidalnia a nemzedéki szakadékot. Akárhogy is, a kormány kommunikációs agytrösztjei élesben tesztelhették, milyen stratégiával tudják legsikeresebben célba juttatni AZ üzenetet: a népesedéspolitikai szemléletváltás egyre sürgetőbb szükségességét.

*

A régi-új népesedéspolitika bírálóit persze nem érte váratlanul a támadás, hiszen ekkor már hetek óta mindenhol óriásplakátok hirdették: „Testvérben az erő!” A házelnök kommunikációs attakjával párhuzamosan a kormány egy szívélyes CSOK-ot is küldött több százezer fiatal párnak. Nem is váratott magára sokáig az ellentámadás: a Telekom szerződést bontott Ákossal, az interneten pedig beindult a rettegett mémkommandó: Kövér-bajszos lombikbébik, kommunista mozgalmi plakát „Teherbe! Teherbe!” jelszóval, retró filmplakát „A méhed járjon, ne a szád!” aláírással – hogy csak a legemlékezetesebb pop-art remekeket (és remake-eket) említsem. És persze a balliberális térfél is bevetette a maga csodafegyverét: a nácizást. Ennek ütőerejét ugyan némileg gyengíti, hogy gyakorlatilag minden politikai vitában elsütik, legutóbb például a határkerítés kapcsán – nézzük meg, hol tart most az ügy. (A dolog pikantériája, hogy a bevándorlók között nem kevés „hardcore nagycsaládos” is akad, az iszlám népesedéspolitikai tudatosságról nem is beszélve).

Az ideológiai ellenállás persze már sokkal régebben megkezdődött: a ’68-as párizsi diáklázadásokkal, amelynek nyomán a társadalomtudományi fakultásokon a hagyományos népesedéspolitikai megközelítést egyre inkább a „gender studies” és az állampolgárok testének leigázási módszereit tematizáló biopolitikai stúdiumok szorították ki – hogy a szingli életformát népszerűsítő könyvekről, filmekről és újságokról (na meg a mindebből komoly hasznot húzó gazdasági érdekcsoportokról) ne is beszéljünk.

Ettől persze még nem igaz, hogy minden egyedülálló ember öntudatos feminista vagy gender-ügynök lenne: sokukat inkább az elhúzódó tanulmányok, a finoman szólva sem családbarát munkaerő-piaci körülmények, vagy pusztán az tartanak vissza a családalapítástól, hogy nehezen találnak „megfelelő” partnert. A versenyszférában, de még a közigazgatás számos szegmensében is előnyben részesítik az egyedülállókat azon egyszerű oknál fogva, hogy nekik biztosan nem kell a gyerekért rohanni az óvodába, vagy szabadságot kivenni, ha a gyerek összeszed egy jó kis köhögős-hányós-hasmenős vírust, ami a testvérek és a szülők között ide-oda pattogva jellemzően az egész családot hetekre parkolópályára teszi. A szingliket nagyobb eséllyel bent lehet tartani késő estig az irodában, ha a munka (vagy a munkáltató) érdeke úgy kívánja. A családosok különleges képessége, a másokért való teljes elköteleződés a legtöbb munkaadó szemében nem sokat számít – pedig bizonyos helyzetekben akár a cég túlélését is jelentheti.

*

Mostanra a két tábor közötti ideológiai szakadék legalább olyan mély és szerteágazó lett, mint az első világháború lövészárkai. Valószínűleg csak a saját fejére hoz bajt, aki megpróbál két szembe nálló hadoszlop között közvetíteni. Most mégis tennék erre egy tétova kísérletét, mert nem kevés az, ami itt a kockán forog.

Az „A” ideológia (nevezzük újkonzervatív népesedéspolitikának) abból indul ki, hogy a közösség érdeke előrébb való az egyénnél. Hogy az államnak megfelelő mennyiségű és minőségű munkaerőre, lelkes adófizetőre van szüksége az olyan nem mellékes feladatai ellátásához, mint a gazdaság megszervezése, a közös kockázatvállalás elvén működő jóléti rendszer vagy – horribile dictu – az ország határainak megvédése.

A „B” ideológia (nevezzük liberális felfogásnak) kiindulópontja ezzel szemben az, hogy a testem, életem fölött csak és kizárólag én rendelkezem. Aki megpróbál beleszólni az olyan legbenső magánügyeimbe, mint a párkapcsolat és a gyerekvállalás (vagy épp ezek elmaradása), azt a legcifrább szavak kíséretében küldöm el melegebb éghajlatra – különösen igaz ez az állam eo ipso fafejű és zsarnok képviselőire. Nem véletlen, hogy „B” ideológia szervesen összefonódott a nemi identitás körül pörgő mozgalmakkal a feminizmustól kezdve az LMBTQI… közösségekig. (Ez az ideológiai-politikai szembenállás csúcsosodott ki most például az ELTE „társadalmi nemek tanulmánya” mesterszaka körüli üzengetésekben is).

*

Most nagyjából az történik, hogy a „B” ideológia hosszú egyeduralma után az „A” ideológia újra a közfigyelem, mi több, a politikai döntéshozók homlokterébe került. Csökken a népesség! Összeomlik a társadalombiztosítás! Nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasokat! A gazdaságban égető munkaerőhiány van! Jönnek a bevándorlók, akik lassan (vagy tán nem is olyan lassan) többségbe kerülnek, és átveszik az uralmat az elöregedő, kulturális identitását vesztett nyugati társadalmakban!

Ez, sajnos, pontosan így igazzá válhat – belátásához még különösebb történeti, közgazdasági, társadalomtudományi műveltségre sincs szükség, pusztán a józan észre. Mindazonáltal a modern nyugati társadalmakban aligha a demográfia hideg vaslogikája a legnagyobb ösztönzőerő a családalapításra. Sokkal inkább az, ha jól működő családokat látunk, megfelelő anyagi és lelki körülményeket találunk magunk körül.

És azt hiszem, hogy éppen itt van a legnagyobb probléma. Hogy az 50%-os válási statisztikák országában, a finoman szólva sem családbarát munkaerő-piaci viszonyok közepette, a zsákutcába tévedt személyes életutak ismeretében (amikor is a szülők a gyerekeiken keresztül próbálják megvalósítani azt, ami nekik nem sikerült) nem igazán lehet a harmonikus családi életet mintául állítani.

Ugyanakkor a modern államnak sem egymás után a szakadékba menetelő birkákra és ágyútöltelékekre van szüksége, hanem önállóan gondolkodó, felelős és kreatív polgárokra, akik a vállukon viszik az országot. Igaz ez még a modern hadseregre is, ahol a technika és a kiképzés kulcstényezőkké váltak. Ehhez viszont épp az úgynevezett (a liberális eszmedömping hatására konzervatív körökben már-már szitokszóvá lett) személyes önmegvalósításon át vezet az út, ami a legtöbb esetben (persze nem feltétlenül, mert minden kultúra ismer „szent magányosokat”) előbb-utóbb természetes módon találkozik a családalapítás vágyával – már persze ha ennek körülményei adottak, és nem akadályozza ideológiai fanatizmus.

Mindennek megvan a maga ideje, amit tiszteletben kell tartani – viszont az elszalasztott lehetőségeket általában már nem lehet utólag pótolni. Ha viszont még a család eszményképét is megpróbáljuk kitörölni a kollektív emlékezetből, csak mert azt nehéz megvalósítani (bizony, legalább annyi munkát igényel, mint egy multinacionális cégnél felküzdeni magunkat felsővezetői pozícióba), és mert az élet sokszor másképp hozza; nos, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy nemsokára az egész nyugati kultúra, ami a szabad önmegvalósításról dédelgetett álmaink alapja, eltűnik a Föld színéről.

Jó lenne, ha a média nem csak a provokációnak és ellenprovokációnak adna teret, hanem a konstruktív párbeszédnek, megoldáskeresésnek is. Ezek közé tartoznak például a családi adókedvezmények, a lakhatási, életkezdései támogatások és a munkahelyi kedvezmények, különös tekintettel a részmunkaidős foglalkoztatásra. Vagy lehet, hogy már annyira hozzászoktunk az ideológiai háborúzáshoz, hogy nem is bírunk nélküle meglenni?

A bejegyzés trackback címe: http://csalad.mandiner.hu/trackback/29202

Partnereink: