„Kádár Annamária »mesepszichológus« életében sem volt könnyebb az anyává válás. Tizenhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy férjével közösen eldöntsék: örökbe fogadnak, és ezt egy pillanatig sem tekintették tabutémának.
– A családotokban nem tabu az örökbefogadás. Nehéz volt ezt felvállalni mások előtt, erről beszélni a nyilvánosság előtt?
– Az a típus vagyok, aki szereti nevén nevezni a dolgokat, nem éreztem azt, hogy nehéz lenne. Akkora öröm volt az életünkben a gyerekek érkezése, hogy nem is kognitívan döntöttem el, annyira jött magától. Elkezdődött egy történet, és én csak annyit csináltam, hogy meséltem ezt. Lilla a magyar népmese napján érkezett meg hozzánk, úgyhogy ez tényleg egy mesebeli történet volt.
– Hivatalosan státusban vannak most nálatok a gyerekek?
– A kisebbik, Zsolna, családi elhelyezésben van nálunk, ami ideiglenes megoldás, azt jelenti, hogy amikor az anya nem tudja nevelni a gyereket, ideiglenesen elhelyezik a családhoz. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az anya bármikor visszakérheti, ha rendeződött a helyzete. Ennek mi tudatában vagyunk, a családunk része, amíg lehet. Lilla most már hivatalosan nálunk van.
– Volt negatív töltetű visszajelzés a családodban vagy ismerőseid körében az örökbefogadással kapcsolatban?
– A tág körű családból, ismeretségi körből voltak ilyen hangok, bár nem túl gyakran. De hallottam olyat, hogy »nem a te véred«, és hogy ez mennyire meghatározza az életünket, az övékét is. Erre én csak azt tudom mondani, hogy a legfontosabb ember az életemben sem az én vérem – ő a férjem. Vagy akár a kutyáimról is beszélhetek, akik szintén nem az én vérem, de szeretem őket. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül a vér szava a döntő, hanem a történet, amit együtt kezdünk el élni. A legdurvább mondat, amit hallottam, hogy az a nő, aki nem szül gyereket, ne nevezze magát anyának. Erre nem is kívántam reagálni, mert csak azt az embert minősíti, aki ezt kimondja. Amit még hallottam, hogy nem a saját gyerekem, hanem lízingelt. A közvetlen környezet és a család kitárt szívvel és karokkal fogadta őket, nekem úgyis csak az számít, hogy mi, szűk családon belül mit gondolunk. A továbbiakban majd kicsit az ő harcuk is lesz, hogy ezek a történetek a helyükre kerüljenek. Mi kora gyerekkortól az igaz történetet meséljük Lillának és Zsolnának, hogy vannak gyerekek, akik az anyukájuk hasában születtek, vannak, akik a szívükben, és elmesélem, hogy mi volt az előtörténetük. Nem egy hőstörténet, ezt hangsúlyoznám, nem arról kell szóljon, hogy ők különlegesebbek, mint a többiek, nekik ez a történetük, mindenkinek más az életmeséje.”
(...)