Mindenkinek ki kell küzdenie az identitásához szükséges válaszokat – Bagdy Emőke a Mandiner.családnak

 

A családfelfogás egyenlő azzal, hogy mit jelent nekünk a párkapcsolat – hiszen ez a család –gyökere, mit jelent férfinak, nőnek lenni? Egy identitást kaptunk, amikor megszülettünk, és amikor „öneszmélünk”, olyan 10 éves korban –, addig ugyanis „önismereti zárlat” van, addig mások mondják meg nekünk, hogy milyenek vagyunk –, akkor kezdünk azon gondolkodni, hogy milyenek is vagyunk. Ezért kamaszkorban kezd kibontakozni az a kérdés, hogy hogy is van ez az egész nagy káosz, amiben élünk, honnan jöttünk, hova tartunk, hogyan kapcsolódunk az univerzumhoz, meg egyáltalán: mi végre vagyunk a világon.

 

Ez a filozofikus gondolkodás általában a kamaszkorban kezdődik el. Később, a szerelmek kialakulása idején szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért vannak a különböző nemek, mi az egyes nemek célja, rendeltetése? Bizonyos értelemben mindannyian filozófusok vagyunk, hiszen mindenkinek ki kell küzdenie az identitásához szükséges válaszokat arra, hogy mit gondol a családról, a párkapcsolatról, számára mit jelent, hogy különböző nemű lényként vagyunk a földön – az erről kialakított nézetrendszer totálisan meghatározza, hogy mit csinál, hogy viszonyul az élethez. A két kulcsszó: küldetés és rendeltetés; ezek a sarokpontjai annak, hogy mi hogy élünk, hogyan építjük fel a magunkat és a családunkat.

 

A Mozgalom egy korábbi rendezvényén, Skrabski Árpád – Kopp Mária nemrég újra kiadott könyvének bemutatóján, a családfogalommal kapcsolatos viták kapcsán is elmondta, hogy a két kulcsszó, aminek Ön szerint mindenképpen bele kellene kerülnie a család fogalmába: a rendeltetés és a küldetés. Hozzátette: a család nem kényszerintézmény, nem azért jó, mert nincs nála jobb megoldás, hanem mert az életrendeltetés beteljesülése. Kifejtené?

 

Akinek a fogalomvilágában ennek a két szónak van jelentése és jelentősége, az eleve már egy olyan létfilozófiát alakított ki, amelyben ez a kifejezések benne vannak.

 

Mivel rendkívül erős a konzumkultúra nyomása, a közgondolkodást erősen meghatározza a norma, ami egy társadalomban kialakult. Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a normaképzés hatalma nagyon nagy, és a tényekre is érvényes: ha tíz emberből kilenc azt mondja a tíz centire, hogy öt centi, akkor én hiába vagyok egy normális tudatú lény, én is azt fogom mondani, velük összefogva azt fogom bégetni, amit ők: azt, hogy öt centi - akkor is, ha a saját józan eszem mást mondana. Ennek oka egyszerűen az, hogy szeretünk odatartozni, odahúzni, ugyanazon a véleményen lenni, és nem szeretünk kilógni a sorból. Másnak lenni veszedelmes dolog; pozitív és negatív irányban is. A pozitív másságot büntetni a világ: miért vagy különb, okosabb, jobb, gazdagabb; a negatív másságot viszont folyamatosan és erőszakosan el akarja fogadtatni, a tolerancia követelménye, az esélyegyenlőség és az emberi jogok törvénye alapján humanisztikus elfogadó magatartással kell viszonyulnunk embertársainkhoz.

 

 

Ebben a nagyon érdekesen alakuló világban az esélyegyenlőség szellemében nagyon messzire jutottunk a hagyományos férfi- és női szerepektől, súlyos határsértéseket követtünk el.  Olyan biológiailag megalapozott dolgokra mondunk nemet, amelyek automatikusan, reflexesen kifejlődtek férfiban és nőben, mert mindenek fölé helyezzük a gendert, a társadalmi nemet azzal, hogy majd mi eldöntjük, hogy melyik nemhez tartozunk, és tesszük mindezt azért, mert ezt is az emberi szabadságjoghoz tartozónak véljük.

 

 

 

A jelenlegi közgondolkodás a konzumkultúra fogságában van, amely azt üzeni, hogy csak ne törődj semmivel, legyen neked jó és most legyen neked jó, mert megérdemled, egy életed van – így azok a fogalmak, hogy küldetés vagy rendeltetés, be sem kerülnek a közgondolkodásba. Sőt, kerülendő fogalmakká válnak, hiszen a konzumkultúra szerint nincs semmi olyan külső erő, ami meghatározná, hogy az egyén mit tegyen, hogyan éljen és hogyan gondolkozzon. A konzumember a konzumkultúra fogságában él: egy hedonista óriáscsecsemő, aki jól akar lakni, sok pénzt akar, mindenből a legtöbbet és a legjobbat akarja – saját magának.

 

Ebben az életformában az igazi – azaz nemcsak biológiai – felnőtt élethez szükséges alázat és érettség, amelyben az adni tudás, a felelősségvállalás és az elköteleződés megjelenik – hiszen ez a három legfontosabb feltétele a felnőttségnek - késedelmesen vagy egyáltalán nem jelenik meg. Ennek eredménye a ma oly’ divatos mamahotel is. Én nem kárhoztatok senkit, hiszen tudom: olyan kultúrában élünk, amely kitermeli ezt a helyzetet, a követelőző férfi óriáscsecsemőt, akit az anyukája istápol 30 éves korában is, vagy azt a lányt, aki szüleivel él és bár próbál magának párt keresni, a származási család fogságába ragad, nincs hova kitörnie, mert csak nem jön fehér lovon az a bizonyos szőke herceg... Hiszen nagyon messze vagyunk már attól a kortól/helyzettől, amikor a férfi- és női szerepek ritualizáltan, egymástól megkülönböztetendők voltak, teljesen fellazultak a társadalmi keretek. De én ezért sem kárhoztatok senkit, ezt is a mai konzumkultúra hatásának tudom be.

 

 

Igen. De erre nem közvetlen a válasz, hanem mélységesen filozófiai megalapozottságú. Abban a pillanatban, amikor valaki a konzumkultúra individualizáló hatására nemet mond, és úgy dönt, hogy ő nem egy hedonista óriáscsecsemő, aki a gyermekkorát szeretné minél hosszabb ideig kiterjeszteni, és abban sütkérezni, hogy őt kiszolgálják, neki adjanak, etessék, támogassák, hanem a saját felnőtt életemet akarja élni, akkor azonnal felmerül a kérdés: mi végre él, mi az élete célja, értelme? És erre választ kell adni. Ha valaki nem áll be a sorba és/vagy vallási nevelést kap, ahol eleve benne van a vallási kultúrában, hogy az élet törvényét tiszteld, akkor választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi végre él. Csak zárójelben: az élet törvényének tisztelete minden filozófia és minden vallás alaptétele. Ott, ahol a vallás nevében gyilkolják egymást, az az emberi elhajlásnak, a devianciának a következménye, hiszen az élet törvénye sehol nem követeli meg ezt.

 

 

Nem, dehogy. Nem kell feltétlenül vallási legyen az a nevelés, lehet „csak” etikus, szellemi, humanista, amely magasabb rendű utakat nyit meg. Újabb zárójeles megjegyzés: az iskolázottság egy világképet ad. Ki kell tudni törni a szűkös világ keretei közül és egy magasabb optikából tekinteni az életre. Ezért kell ragaszkodni ahhoz, hogy legyen minél magasabb az iskolázottság szintje, mert ez nemcsak ismeretek átadását jelenti. Az ismeretek átadása olyan, mint millió kis gyertya, de az a tudás, ami az egész világképet meghatározza, az fáklyaként világít. És hát ugye millió gyertya fénye sem ér fel egy fáklyáéval... A tüzük nem azonos, egy teljesen más minőségről van szó.

 

Tehát amikor valaki tudása, képzettsége, vallási vagy humanista neveltetése folytán elér egy magasabb dimenzióhoz, akkor választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi végre él. A válasz pedig az: kapott egy életet, ami egy nagy ajándék, ezért – bármi is az élet eredetére vonatkozó elképzelése – amije van, azzal el kell számolnia. 

 

 

 

Az élet törvénye minden vallás és filozófia szerint ugyanaz. Eszerint jó az, ami az életet támogatja, védi, oltalmazza, továbbviszi. Az élet továbbviteléhez kapcsolódóan pedig úgy szól: mindenki kapott egy nemet és ahhoz egy rendeltetést. A nő képes kihordani a gyermeket, testéből táplálni, a családalapításban pedig érzelmileg tápot adni. A nő tehát azért kapott ösztrogént és erősebb jobb agyféltekét, hogy a családi élet érzelmi oldalát biztosítsa. Ezzel szemben a férfinak a bal agyféltekéje az erősebb: tesztoszteront kapott a küzdelemre, a fajfenntartásra, a család védelmére. A nő és a férfi tehát olyanok, mint zárban a kulcs, mint jin és jang, azaz komplementer, egymást kiegészítő entitások.

 

De ha mindebből kihagyjuk a spirituális illetve a vallási vonalat, és az egészet evolúciós biológiai és pszichológiai nézőpontból közelítjük meg, akkor is ugyanoda jutunk: az embernek rendeltetése van. A férfi és a nő evolúciós rendeltetése az, hogy használják szerveiket, mégpedig arra, hogy utódokat teremtsenek. Világos, mint a nap. Nincs miről vitázni.

 

 

A természet nagyon színes, érdekes: elcsúszások, keveredések vannak. De ez jól van így. A „de vio” azt jelenti, hogy „más úton lenni”. A természet is néha csinál más utakat, tehát a normától való eltérés is rendben van. Van, aki a rendeltetést tagadja, és azt mondja: én ezt nem akarom. Jól van, legyen. De attól még létezik a norma! Mégpedig az a norma, ami általános és nem az, ami deviáns, ami szélsőséges. Ahogy említettem, ma egy határsértés van, a norma kiszélesedett. A normába ma már olyan is befér, ami egyébként nem az.

 

 

Az élet törvényéhez tartozik az is, hogy miután megszületünk, azaz kapunk egy életet ajándékba, és szüleink a tőlük telhető mindent megadnak nekünk, felnövünk. Addig kapunk, azután adunk kell. Honnan tudjuk, hogy elérkezünk az igazi – nemcsak biológiai – felnőttkorhoz? Onnan, hogy tudunk adni, felelősséget vállalni, elköteleződni. Ilyen egyszerű. A házasság is egy ilyen elköteleződés: ország-világ előtt vállaljuk a családi kötelességeinket. 

 

A kultúra régen ritualizálta az elköteleződést. A pszichológia ezt tranzicionális (átkelési) rítusnak nevezi: tegnap lány voltam, ma bekötik a fejemet, eljárjuk a menyasszonytáncot és vége a lányságnak. Elköszönünk egy korszaktól, szerepváltás következik: holnaptól asszony leszek. A rítusok arra jók, hogy a szerepváltásra figyelmeztessék az embert. És nemcsak a rítusok, a szavak is. Nem véletlen, hogy azt mondjuk: bekötik a fejét, házasságot köt, milyen erős a házasság köteléke – tele van a nyelvünk, a kultúránk gyönyörű szimbólumokkal, a gyűrű maga is az.  

 

Aki tagadja a házasságot, az tagadja az egész rituálét, ami nagyon mély gyökerű. A lány szívében ott van az archetipikus szükséglet, hogy egyszer, mindenki előtt hófehér ruhában tündérkirálynő legyen. És ez szent dolog, mert belénk van égve. Ha az óvodások játékait megnézzük, ott is megvan a tündérkirálynő, a gyermekálmokban megtaláljuk ezt, anélkül, hogy nekik esküvőről vagy házasságról mesélnénk. A női vágyakban ez akkor is benne van, ha erre a körülmények miatt (szegénység, háború) nincs lehetősége, és akkor is, ha ezt tagadja.  A statisztika ezt igazolja, és az nagyon kemény törvényszerűség.

 

 

 

Igen. Éppen az együttességben van a pláne, mert a férfi és a nő – az előbb említett a jing-jang egység – először két különböző individuum, és amikor elköteleződik, akkor létrejön a „mi”. Ez a „mi” más, szociálpszichológiailag is egy magasabb rendű entitás. Az „én” és „te” akkor már úgy egyek, hogy miközben az önállóságukat megbecsülik és vigyáznak rá, ugyanakkor egymás szeretetébe, szolgálatába állítják magunkat. Ha valakit szeretek, akkor neki adni akarok. És a szeretet, vagyis az adás kötelékébe elegyülünk eggyé, így lesz a „mi”.

 

„Ez már szövetség, nem is szerelem” – mondja József Attila is. A biológiai lángolás ideje az első év. A szerelem egy nagyon súlyosan stresszelt állapot. Attól nem betegít meg, hogy tele vagyunk örömhormonokkal, pozitív hormonokkal. És persze megvan a szenvedélynek a szenvedés-része is. Ez a szimbiózis rekonstrukciója. És mi a szimbiózis ősi mintája? Az anya-gyerek kapcsolat. Az anya-magzat kapcsolat elemzésében odáig jutottunk (lásd Varga Katalin vagy a lányom, Noémi kutatásai), hogy már azt is tudjuk, hogy minden gondolatnak és mozzanatnak van egy biológiai vagy egy isteni – kinek mi tetszik – célszerűsége. A császározott babákat például ezért hagyják felkúszni az anya mellére – miközben természetesen vigyáznak az anyára - mert a babának szüksége van arra, hogy ezt a küzdő mozgást megtegye, mert ez a saját megküzdésének a bevésődése. Az anya hüvelyéből pedig kenetet vesznek, és azzal bekenik a babát, hogy beivódjon a bőrébe az, ami a hüvelyi szülésnél magától megtörténik, és ami a baba saját immunműködését beindítja.

 

 

Ahhoz, hogy az a „mi” működjön, kell a közös cél. Anélkül nincs se kapcsolat, se házasság, nincs semmi. A biológiai közös cél pedig az, hogy legyen közös gyermek.

 

 

A válasz természetesen lehet az is, hogy valaki nem használja a rendeltetés és küldetés fogalmakat, hedonista, jól és a mának akar élni, nem érdekli sem a rendeltetése, sem a küldetése. A rossz hír az, hogy ezt nem lehet a végtelenségig megtenni. Nem lehet mindig jól járni. Eljön az időskor, amikor számon kérik, hogy miért nem járult hozzá a társadalmi munkamegosztáshoz azzal, hogy gyerme(ke)ket adott a társadalomnak? Ha nem adott bele, akkor nem is fog kapni (nyugdíjat), mert nem lesz, aki adjon. Ez a társadalom szemrehányása. De ennél sokkal súlyosabb a magára maradottság, a magány büntetése. Mert ha csak ketten vannak, és annyira jól megvannak, hogy nem akarnak gyereket, mi lesz majd velük az öregségben, amikor az egyik meghal? Akkor meghal a másik is.

 

 

 

Az első és legfontosabb az önismeret, de erről beszéltünk már.

 

A második a minta-nyújtás, a transzgenerációs áldás vagy átok: ki mit hozott őseitől, mind genetikai, mind szociogenetikai szempontból; mit hordoz génjeiben és mémjeiben. (Ez utóbbiak a viselkedéskultúrát alakító jellegzetes pszichogének.) Ezeket önkéntelenül adjuk át a gyermekeinknek, ahogy mi magunk is önkéntelenül „töltjük le”, 3-5 éves korunktól kezdve. A fejlődésnek különböző szenzitív periódusai vannak, mikor mire vagyunk érzékenyek, és a különböző szakaszokban különböző dolgokat építünk be magunkba, így építjük fel bio-psziho-szocio-spirituálisan magunkat, így alakulnak ki az elveink, nézeteink, világnézetünk. Így lesz kerek az egész, és az eredmény egy magasabb rendű entitás. Ha ezek nincsenek (jól) felépítve, akkor az identitás sérült, foghíjas, töredezett, nincs egységbe foglalva, olyan, mint a „szélfútta levél” vagy a zászló: arra lebeg, amerre fújja a szél.

 

Nagyon fontos, hogy még mindig nem foglalkozunk eleget azzal, hogy minden biológiai megnyilvánulás lelki ekvivalenciával rendelkezik. Példa erre az autoimmun betegségek: ezek lényege, hogy a test nem ismeri fel a saját és idegen testrész közötti különbséget, így pusztítja a sajátját, miközben békén hagyja az idegent. Ennek lelki szintje pedig az, hogy teljesítjük mások kívánságát, a sajátunkra pedig nem figyelünk. Vissza kell szoktatni az egyént arra, hogy asszertív legyen, védje magát, álljon ki saját dolgaiért. Nemcsak a testet, hanem a lelket is edzeni kellene tehát. A lelki izomzatot, az akaraterőt is fejleszteni kellene.

 

 

A harmadik pedig az, hogy mit mondunk. De – mint köztudott –  ez számít a legkevésbé. Éppen ezért tartom fontosnak az oktatásban is, hogy mindig nagyon konkrét példákon keresztül tanítsunk, konkrét helyzetekbe hozzuk a gyerekeket, ne csak elméleti szinten oktassunk.

 

 

Ha már oktatás: Ön a Boldogságprogram fővédnöke...

 

Igen, elkötelezett vagyok a Boldogságórák iránt. A órákon a diákok egyénileg és csoportosan is megismerik a boldogság fő összetevőit, miközben olyan gyakorlatokat végeznek, melyek bizonyítottan megemelik boldogságszintjüket. A hangsúly a játékos-mozgásos eszközökön van – ezek nemcsak a gyerekek önismeretéhez járulnak hozzá, hanem társaik megismeréséhez, és egy kulturált viselkedésminta, az etikett alapszabályainak elsajátításához. Célunk az, hogy vezérfonalat adjunk az iskolásoknak, hogy könnyebben nézzenek szembe a kihívásokkal, képesek legyenek megbirkózni a problémákkal, valamint a testi-lelki egészségmegtartás tényezőinek tanulmányozására adjon lehetőséget.

 

A program 10 egymásra épülő témából áll, amelyek lépésről lépésre ismertetik meg a gyerekekkel a boldogság különböző összetevőit. A Szonja Ljubomirszky által kidolgozott és Bagdi Bella által átvett 10 boldogságfeltételt (hála, optimizmus, kapcsolatok, jócselekedetek, célok, megküzdési stratégiák, apró örömök, megbocsátás, testmozgás, fenntartható boldogság) én kiegészítettem egy mozgásalapú relaxációs szöveggel. Mind a 90 órához írtam egy-egy meditációs szöveget, életkori sajátosságokhoz kötötten: versek, mondókák a kicsiknek, komolyabb szövegek a nagyobbaknak, és még komolyabbakat a legnagyobbaknak.

 

 

Eddig négyezer gyermek vett részt boldogságórán. Oláh Attila boldogságkutató készített egy felmérést, ahol nagyon jó eredmények jöttek ki: a Boldogságórák csökkentik a szorongást, növelik az önbizalmat, így a gyerekek kiegyensúlyozottabbakká válnak és jobb teljesítményt érnek el az iskolai munka és az élet más területein is.  Ezért is nagyon sajnálom, hogy a nemzeti alaptantervbe való bejuttatását megakadályozták, a meditáció szó miatt támadta az egyház.

 

„Kinek mi tetszik” – mondta a beszélgetésünk alatt többször. Önnek mi tetszik?