Mitől mosolyog egy kerekesszékes? Ivanova Daniela a Mandiner.családnak

2017. március 20. 22:30

Sorozatunk első alakja, Báder Ricsi beszélgetésünk végén „egy különleges sorsú és nagyon tehetséges lány”-nak, Ivanova Danielának adta tovább a szót. A sors úgy hozta, hogy éppen ezekben a hetekben vett fordulatot Daniela élete: munkahelye megszűnt, és az optimista lány ahelyett, hogy nekikeseredett volna, ezt a kényszerhelyzetet kihasználva indította el a „Lena világa” című blogot. Ha valaki rákattint az oldalra, az írásokon keresztül egy merész és sokszínű, humoros és egyben komoly kérdéseket is feszegető lány világa tárul elé. A Danielával való beszélgetés során ezeket a rétegeket bontogattuk egy akadálymentes étteremben.

28 éves vagy, mesélsz egy kicsit a gyerekkorodról?
 
Az üvegcsontúság egy velem született betegség, ami miatt óvodába nem jártam, hiszen komoly veszély lett volna számomra az izgő-mozgó kortárs kisgyerekekkel való együttlét. Otthon viszont nagyon sokat foglalkoztak velem, megtanultam írni, olvasni, ennek köszönhetően 8 évesen már második osztályba vettek fel a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthonba a Mexikói útra, amit nagyon szerettem. Utána a Madách Imre Gimnáziumba kezdtem el járni, de sajnos itt még akkor nem volt akadálymentes a környezet, így magántanuló voltam. Ettől függetlenül sok élménnyel, ismeretséggel gazdagított ez az iskola is. Sajnos ebben az időszakban úgy alakult, hogy műtétek sorozata miatt hosszan otthon kellett maradnom. Ezt a nehezebb időszakot követte azonban egy csodálatos élmény, az Addetur Baptista Gimnázium, Szakgimnázium és Szakiskola!
 
Mit jelentett számodra ez a környezet?
 
Tulajdonképpen ezt a helyet én néztem ki magamnak. Előző nyáron ismerkedtem meg az ide járó párommal és sok más érdekes emberrel, egyszerűen kézenfekvő volt számomra, hogy itt a helyem! Ez egy integrált intézmény, ahol fogyatékossággal élő és ép diákokkal tanulhattam együtt, egy nagyon elfogadó környezetben, ahol mindenki érzékenyen közelített a másikhoz. A párommal pedig azóta is együtt vagyunk!
 
Hogy teltek a gimnáziumi évek?
 
Sok minden történt velem ebben az időszakban. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni az énekléssel. A zenei világ mindig is vonzott, otthonról hoztam a muzikalitást, és egy ideig csak a négy fal között énekelgettem, majd elkezdtem tanárhoz is járni, és fellépéseket vállalni. Nem lobbizok különösebben fellépésekért, oda megyek énekelni, ahova hívnak. Így, bár vannak olyan időszakok, amikor havi 6-8 fellépésem is van, ez eddig egy hobbi maradt, részben azért is, mert sajnos komoly anyagi befektetésre lenne szükség ahhoz, hogy professzionálisabban csináljam. De meglátjuk, mit hoz a jövő, ha úgy adódik, örömmel fordulok intenzívebben a zene – és az előadóművészet – világa felé.
 
 
Ekkor már javában hódoltam egy másik szenvedélyemnek is, a táncnak, a Roll Dance Budapest Kerekesszékes Kombi Táncegyüttesben. A csoportban kerekesszékes táncosok táncolnak együtt járó partnereikkel. Fantasztikus élményeket adott ez a közeg, sok évig voltam tagja az együttesnek, amire a mai napig szeretettel gondolok vissza, és örülök a mai sikereiknek.
 
Az érettségi után merre orientálódtál?
 
Mindig is vonzott a sajtó, az újságírás. 15 éves korom óta írok, eleinte gyakornokként, majd a Sanoma Médiaakadémián tanultam Magazin-újságírás szakon. Egyetemi tanulmányaimat is a médiára összpontosítottam, idén fogok végezni a Metropolitan Egyetem Kommunikáció és Médiatudomány szakán, Elektronikus sajtó szakirányon. Az elmúlt négy évben pedig kommunikációs munkatársként és sajtósként dolgoztam a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél.
 
Hogyan jött a „Lena Világa” oldal indításának ötlete?
 
Tulajdonképpen részben kényszerűségből, hiszen megszűnt a munkahelyem, és így időm és lehetőségem támadt arra, hogy valóra váltsam egy nagyon régóta dédelgetett álmomat és saját női magazint/blogot hozzak létre. A munkám során elsősorban esélyegyenlőségi témákban írtam, azt is nagyon szerettem, de örülök annak, hogy most az írás teljes mértékben az önkifejezés eszközévé vált és élvezem, hogy minden engem igazán foglalkoztató témára összpontosíthatok! Nagyon fontos számomra, hogy nő vagyok, ezáltal a csajos témák is közel állnak hozzám, a divat pedig kifejezetten központi kérdés az életemben. Szeretem meglátni a szép dolgokat, legyen az egy gyönyörű táj, egy merész rúzs, vagy akár finom tavaszi illatok, amiről például az egyik írásom is szól.
 
 
De nemcsak könnyed, csajos témákról írsz...
 
A nőiségem mellett természetesen életem, identitásom része az is, hogy mozgássérült vagyok. Ebből a szempontból pedig fontosnak tartom, hogy képviseljek egy olyan felületet is, ami a velünk kapcsolatos információkat, a mozgássérülteket foglalkoztató kérdéseket tárja az olvasó elé. Úgy gondolom, hogy a hétköznapi életben tapasztalható kellemetlen helyzetek (például egy-egy buszsofőr mérgelődése azon, hogy segítenie kell a felszállásnál, vagy ha éppen a párommal azért nem tudunk egy buszon utazni, mert a sofőr csak egy kerekesszékest enged fel), vagy a rólunk alkotott sztereotípiák kezelésének egy eszköze az is, ha én elmondom, hogy ezekről a kérdésekről mit gondolok.
Nem kerülgetek tabukat, írok akár arról is, hogy nézhetnek-e anyai örömök elé a kerekesszékesek, vagy, hogy például mi is szoktunk-e buliba járni. Kifejezetten várom, és kíváncsi vagyok a véleményekre, hozzászólásokra. Természetesen az írások az én személyes véleményemet tükrözik, de úgy gondolom, általuk sokakat képviselek.
 
Az érdekképviselet egy még határozottabb formája, hogy évek óta fellépsz a Mozdulj! Közhasznú Egyesület jótékonysági divatbemutatóján.
 
Igen, négy éve szerepelek modellként a Mozdulj! jótékonysági rendezvényein, nagyon közel állnak hozzám az általuk képviselt értékek, ezért nagy örömmel és lelkesedéssel lépek fel ezeken az eseményeken. Ezen kívül a Nem Adom Fel Alapítvány által szervezett táborokban és érzékenyítő programokban is alkalomadtán részt veszek.
 
 
Egyébként nem vagyok tagja egy érdekképviseleti szervnek sem, inkább a blogomon keresztül igyekszem képviselni sorstársaimat.
 
A blogodon az első bejegyzés a pároddal Spanyolországban töltött nyaralásról szól. A videóból nemcsak az derül ki, hogy szerettek élni, és minden szépnek örülni, hanem az is, hogy ott nagyon kedvező tapasztalatokat gyűjtöttek az akadálymentességről is.
 
Ez abszolút igaz. Azt élveztem, hogy az emberek nem néztek furcsán ránk, nem kérdezgették, hogy mit segítsenek, mert nem is volt miben segíteni. Minden tökéletesen akadálymentes volt; nagyon sok kerekesszékes közlekedett az utcán, ahol mindenki egyenrangú, önálló személyiség.
 
 
Azt láttuk, hogy bizonyos értelemben a spanyol emberek fogyatékkal élőkhöz való hozzáállása sokkal pozitívabb, mint az itthoniaké. De nem szeretnénk általánosítani, ez természetesen nem jelenti azt, hogy nálunk minden rossz, hiszen folyamatosan érezhető a változás, és én személy szerint nagyon sok pozitív tapasztalatról tudok beszámolni. Szerintem az emberek alapvetően jók, és ezt kell támogatni minden eszközzel.
 
Milyen terveid vannak a jövővel kapcsolatban?
 
Tele vagyok tervekkel! Szeretném, ha a blogomnak minél nagyobb sikere lenne, egyre többen olvasnák az írásokat, és néhány éven belül megélhetési szinten tudnám ezt csinálni. Addig is természetesen keresek munkát, mert nagyon szeretnék fix állást újból újságíróként. Vannak egyéb terveim is. Egyre jobban élvezem például a zumbázást, amit nemrég kezdtem, eleinte a kerekesszékes változatot, majd áttértem az ép verzióra.
 
 
Egy táncos-koreográfus ismerősömmel azt tervezzük, hogy készítünk olyan videofelvételeket, ahol ő táncolja az álló zumbát, én pedig bemutatom az ülő változatot. Ezzel talán segíthetünk élvezetes sportot találni olyanoknak, akik kerekesszékesként ugyan szeretnének mozogni, de tartanak attól, hogy miként is kezdjenek hozzá. A kerekesszékeseknek a mozgás különösen fontos, hiszen ez, amellett, hogy szórakozás, számunkra akár egy életet meghosszabbító tényező is lehet.
 
Sok sikert kívánok a terveidhez! Az utolsó kérdésem: kinek adod át a szót?
 
Volt kolléganőmnek, Németh Orsolyának szeretném átadni a szót, aki egy rendkívül intelligens, művelt és ambiciózus látássérült hölgy. Mindig is felnéztem rá, mint felettesemre, és emberként is igen nagyra tartom. Nemrég Indiában töltött egy hosszabb időszakot és sok-sok kalandban volt része, ezért úgy gondolom, hogy izgalmas története példamutató lehet mindannyiunk számára.
 
*          *          *
 
Az interjú szövegéből nem derül ki, de a képek talán érzékeltetik: Lena gyönyörű, igényes, nőies. Több szépségversenyen is indult (az egyikben a döntőig jutott), de szépségénél talán sokkal fontosabb a belőle áradó kisugárzás, báj. Ez nem egy szirupos, művi máz, hiszen őszintén beszél a nehézségekről, akadályokról is. Lénye hitelesen adja át azt a szemléletet, amit egyik írásában így foglal össze:
 
 
„Legyen egészség, ne fájjon semmim. A családtagjaim is érezzék jól magukat. Legyen annyi pénzem, hogy tudjak mit enni. Legyen némi csinos ruhám, kis sminkem, hogy jól érezhessem magam a bőrömben. Legyenek barátaim, szerelmem, sikereim a karrieremben. Láthassak világot. Nekem ez a boldogság és egyik sem függ attól, hogy épp lépkedek, vagy gurulok-e. Erre gondolj, ha egy kerekesszékest mosolyogni látsz és nem érted miért.”

 

vissza a teljes nézetre