Megkeresztelni, eltemetni, elnevezni

2016. november 6. 9:39

Antoni Rita
MNO
Az élethelyzet valós felmérésének képességét nem kellene elvitatni senkitől. Az abortuszról többnyire férfi politikusok vitáznak.

„Október 3-án, a »fekete hétfőn« Lengyelországból érkező fotók, videók árasztották el az internetet az utcákon hömpölygő esernyőáradatról. Aznap a lengyel nők az 1975-ös izlandi sztrájk mintájára nem mentek be dolgozni és megtagadták az otthoni munkát is: az irodák, egyetemek, közintézmények mintegy hatvan városban kénytelenek voltak bezárni. Elözönlötték az utcákat a reprodukciós jogaikat és az embertelen szigor halálos áldozatait gyászolandó sötét színekbe öltözött, és az illegális terhességmegszakítások eszközeként szimbólummá vált vállfákkal felszerelt tiltakozók.

(...)

A Jog és Igazságosság Pártja (!) a látszólagos észhez térés után újra ágaskodó önbizalmával felülmúlta nemcsak önmagát, de az inkvizíciót is, és atyai védőkarját nyújtotta még az életképtelen vagy súlyos fejlődési rend­ellenességben szenvedő magzatok felé is. Nem is akármilyen indokkal: »hogy a gyermeket meg lehessen keresztelni, el lehessen temetni és neve legyen«. Nem kérdezem, mi a helyzet az ateis­ta nők sérült magzataival, ahogy arról sem bocsátkozom szarkasztikus feltevésekbe, hogy miként lehetne ennyi erővel a fogantatás pillanatától vagy még az előtt biztosítani a keresztséget — csak annyit mondok: van valami nagyon iszonytató abban, hogy a kereszténység (szélsőséges formája) részéről a 21. században ilyen antihumánus törekvés egyáltalán felvetődik.

Választáspártiként (ami nem egyenlő a nem létező »abortuszpárti« nézettel) sem vagyok híve a magzatot a »sejtcsomó« kifejezéssel illető retorikának, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a makacs tényről sem, hogy a magzat nem ember, így nem ruházható fel a megszületett gyermek, végképp nem a terhes nő jogaival azonos, netán azokat felülíró jogokkal. Ez nem jelenti azt, hogy a választáspártiak ne részesítenék előnyben a megelőzést a terhességmegszakításhoz képest, a vitában azonban elsikkad két tény: egyrészt, nem létezik százszázalékosan megbízható védekezési módszer, másrészt, Lengyelországban a szélsőséges fundamentalista lobbi a fogamzásgátlás és a szexuális felvilágosítás ellen is kiterjedt kampányt folytat.

Itt bújik ki a szög a zsákból: az abortuszellenzőknek nem az abortuszok számának csökkentése a céljuk – ha így lenne, ők járnának az élen az óvszerek osztogatásában és a fogamzásgátlásra járó tb-támogatás követelésében! –, hanem demográfiai trendek aktuális politikai száj­íz szerint való befolyásolása. Konkrétabban: az abortusztiltás célja, hogy a fennálló hatalom igényei szerint szelektált (azaz fehér, középosztálybeli) női testekből akár kényszerrel és halálos áldozatok árán is kisajtolja reproduktív kapacitásuk maximumát, azaz annyi gyereket, amennyi rendszeres (az se baj, ha erőszakos) nemi élet mellett külső beavatkozás nélkül születik. Már hallom is a következő érvet: ha egy nő nem tud a gyerekéről (vagy a sokadik gyerekéről) gondoskodni, adja örökbe. Az örökbe adás lehetősége azonban nem tudja helyettesíteni az abortuszhoz való jogot. A már megszületett gyerektől való elválásnak van egy lelki vonatkozása, amiről az érintett nőnek joga van eldönteni, hogy vállalja-e. Ha ettől a szemponttól eltekintünk is, továbbra is megmaradnak a terhesség és a szülés egészségügyi, munkaerő-piaci, családi és anyagi vonzatai — például a környezet (és akár a meglévő gyerekek) elhagyása hosszú hónapokra nem opció mindenki számára.

(...)

A jelenlegi lengyel szabályozás elvileg engedélyezi ugyan az abortuszt az anya életének veszélyeztetettsége, a magzat súlyos deformitása, illetve nemi erőszak esetén, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az orvosok nem szívesen vállalják a szükséges igazolás kiadását, mert tartanak attól, hogy valaki majd megkérdőjelezi a döntésüket, és veszélybe kerül a karrierjük.

(...) ... az abortusz azóta is többnyire fér­fiak egymás közti politikai vitájának tárgya. A nők számára viszont, akik akaratuk ellenére teherbe esnek, ez nem elvi, hanem gyakorlati, és nem általános, hanem egyéni kérdés. Olyan kérdés, amire nem elvont eszmék, hanem a saját élethelyzetük alapján kénytelenek választ adni — ha törvényeset nem tudnak, akkor törvénytelent, ha biztonságosat nem tudnak, akkor kockázatosat.”

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 17.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés