„Sosem fértünk bele az űrlapok rubrikáiba” – Négy testvére nevelését vállalta fel a gimnazista lány

2017. január 22. 19:02

Seres Linda
NL Café
A tizenhetedik születésnapomon temettük el az édesanyámat. A legnagyobb öcsém tizenhárom éves volt ekkor, a kicsik pedig kettő-, négy- és hatévesek. Újra kellett építeni az életünket.

Egy férfi és egy nő összeházasodik, majd gyerekük születik: ezt hívják családnak – szólhatna egy mesekönyv egyik sora. Ám nem minden család születik úgy, mint a mesékben. Linda tizenhét éves volt, mikor meghalt az édesanyja, ő pedig magára vállalta négy testvére felnevelését – kisöccse még csak kétéves volt akkor. Ma már nagyok: a legkisebb tizenöt, a legidősebb huszonhét éves. Lindának, párjának, Máténak, és a fiú családjának köszönhetően mindannyian követhették az álmaikat, azóta pedig újabb »tesó« született. Hogy vajon ők így együtt akkor most család vagy sem? Talán a végére ez is kiderül.

Anyák napján hány csokrot kaptál?

Hjaj, egy nagyot. Épp kevertem a vasárnapi ebédet a tűzhelynél, mindenki beszélt a hátam mögött, egyszer csak elhallgattak, és ahogy megfordultam, ott volt az összes gyerek. Ádám kezében Kinga, és a sok virág… nagyon édesek voltak.

Minden évben köszöntenek?

Mindig. És nem csak anyák napján. Sokszor előfordult, hogy hazafelé jövet az iskolából Ádám meglátott egy virágoskertet, becsöngetett, kért három szál tulipánt, és hazahozta nekem.

Úgy tűnik, a fejükben keveredik a kétféle szerep: a testvér, és az anya. Te melyiknek érzed magad?

Ha azt nézzük, hogy milyen szerepeket látok el, akkor anya vagyok maximálisan. De teljesen nem lehet különválasztani. Sokszor mondták nekem, hogy majd meglátod, ha a sajátod megszületik... Mindig mérges voltam erre a mondatra, és mióta megvan Kinga (most kilenc hónapos), világosan kiderült: nem tudok különbséget tenni, mindegyiket ugyanúgy szeretem, és ugyanazzal a gondoskodással bánok velük.

Hogyan lett belőled »anya« először?

Együtt éltünk mi öten, testvérek, édesanyámmal és édesapámmal. Tizenhat éves voltam, amikor véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést, amiből rájöttem, hogy nagyon nagy egészségügyi problémák vannak az édesanyámmal. Voltam már olyan idős, hogy azt is felfogtam, nem biztos, hogy jó lesz a vége. Nehéz volt ezzel szembesülni, és nem is tudtam felkészülni rá. A tizenhetedik születésnapomon temettük el az édesanyámat. A legnagyobb öcsém tizenhárom éves volt ekkor, a kicsik pedig kettő-, négy- és hatévesek. Újra kellett építeni az életünket. Sajnos azonban hamar kiderült, hogy az édesapánk képtelen feldolgozni ezt a tragédiát úgy, hogy méltóképpen felelősséget tudjon vállalni ötünkért, és inkább az alkoholba menekült. Nagyon nehéz időszakot éltünk. Nem volt biztonságérzetünk, képünk arról, hogy mi lesz egy hét, egy hónap vagy akár csak egy nap múlva. Sosem volt biztos, hogy apa elmegy-e a gyerekekért, és ha igen, utána hol kötnek ki. Jövedelmünk csak az árvaellátás és a családi pótlék volt, de előfordult, hogy reggel meghozta a postás, és estére nem maradt belőle semmi. Sokat veszekedtünk, és a helyzet egyre csak romlott. Megjelent nálunk a Családsegítő Szolgálat, a Gyámhivatal. Tudtam, hogy valamit tenni kell: féltem, hogy különben intézetbe kerülnek a gyerekek. Elhatároztam, hogy én fogok felelősséget vállalni értük. Összeszedtem a bátorságomat, bementem a hivatalba, és elmondtam, hogy én szeretnék lenni a testvéreim gyámja. Az ügyintéző rám nézett, és gúnyosan azt mondta: »Én is sok mindent szeretnék, főleg Budán egy villát.« Akkor úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt. Mert ez nem volt könnyű elhatározás, és ha az a személy, aki kompetens ennek a megoldásában, akitől a segítséget vártam, az így áll hozzá, akkor én hogyan bízzak abban, hogy sikerülhet? Szerencsére aztán akadtak olyan emberek is a rendszerben, akik mellém álltak. Azon dolgoztam, hogy méltónak tartsanak a feladatra. Apám nem mondott le a felügyeleti jogáról, így sajnos egymás ellen kellett mennünk, de tudtam, hogy a gyerekek jövője miatt nem tehetek mást. Még nem voltam tizennyolc, amikor különköltöztünk albérletbe, és végül egy csomó környezettanulmány és vizsgálat után megkaptuk a határozatot: én lettem a kinevezett gyám. Sosem vártam annyira a postást… a levelet őrzöm a mai napig. Nem volt egy könnyű út, de akármikor nekiindulnék újra.

Akkor még mindannyian tanultatok: te harmadikos gimnazistaként. Hogyan oldottad meg a mindennapokat, hogyan láttad el a gyerekeket? A legkisebbet még etetni, pelenkázni kellett…

Ösztönös volt. Csináltam, amit anyukámnál láttam. Ahogy vége volt a sulinak, öcsémmel mentünk a kicsikért az oviba, bölcsibe. Délután megbeszéltük, kivel mi történt aznap, majd főztem, mostam, takarítottam. Vacsora után fürdetés, fektetés, és mikor elaludtak, akkor álltam neki tanulni. Szerencsére a tanáraim ismerték a helyzetünket, és rugalmasak voltak, csak hát akkor már igencsak készülni kellett az érettségire. Ha elakadtam, a családsegítős hölgy mindig jó szándékkal segített, és azért anyukám oldaláról is volt néhány rokon, akit felhívhattam.

Ez a dolgok gyakorlati része. De volt itt egy érzelmi is…

Ott kezdődtek a korlátaim. Azt gondoltam, egy gyereknek semmi más nem fontos, csak hogy megtalálja valakiben biztonságot, és kiszámíthatóságot. Ezért úgy hittem, nem szabad kimutatnom, ami bennem zajlik, pedig nagyon hiányzott anyukánk, ahogyan nekik is. Mindegyik gyereken máshogy jött ki. Petra napokig állt az ablakban, és várta a sárga buszt, amivel anya járt. És jöttek a buszok, de egyiken sem volt rajta. És amikor megértette, hogy akármennyi busz jöhet, anya többet nem fog megjönni, csak üvöltött, tombolt az ágy tetején.  A másik nem szólt semmit, csak belül marcangolta magát. Én sem szerettem beszélni róla, mert két mondatot nem tudtam volna kinyögni bőgés nélkül. Viszont minden este sírtam, mikor a gyerekek elaludtak. Sokáig kerestem a miérteket. Hogy itt van négy gyerek, köztük egészen picik is, és ha egyáltalán van isten, akkor miért kellett ennek így történnie? Ahol leginkább szükség van egy édesanyára… Sokkal nehezebb volt ezt kezelni, mint a mindennapokat végigcsinálni.

(...)

Közben tovább bővült a család. Mindig egyértelmű volt, hogy közös gyermeket is szeretnétek?

Igen, csak az időpontot tologattuk. Jó érzés volt, hogy Kinga már egy olyan családba érkezhet, amelyben a feltételek adottak ahhoz, hogy boldog gyerekkora legyen. A testvérei persze odavannak érte. Amikor Ádámtól megkérdezte egy versenytársa, hogy ki az a kislány, nem kezdett magyarázkodni, csak annyit mondott: hát a húgom. Úgyhogy mi így vagyunk kerek egész. Valahogy úgy érzem, egy gyereknek az válik szülőjévé, aki felneveli. Innentől nem számítanak társadalmi elvárások és skatulyák, és nem mondhatja meg senki, hogy mi család vagyunk-e, vagy sem.

(...)

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés