Buszban égett remények

2017. január 23. 14:21

Kölnei Lívia
Képmás
Bekövetkezett az, amitől mindig a legjobban félünk.

„Nem, nem nálunk, hanem másoknál, hozzánk közel álló családokban történt a tragédia. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan.

Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza – akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?

Az ember persze »felvilágosult«, tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha...?

Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre...? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.

Istenhitét elvesztett rokonom – mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja – a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is – adta meg magának a választ.

Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői – és az ötletszerűen hozzá fohászkodók – kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.

A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a »Hét év Tibetben«-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: »Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás.« Milyen jó lenne néha – úgy, mint a tibeti buddhisták – visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni...

De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk – és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg – pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mint tartós tragédia hordozó, én úgy gondolom, h. Isten nem arra van, h. megmentsen, hanem h. segítsen elviselni, együtt élni az alig elképzelhetően elviselhető balsorssal, ép ésszel, bármennyire paradox, de idővel a körülményekhez képest boldogságra hajlóan és boldogságra képesnek maradva.

Most a mély együttérzés és a remény ideje van, a reményé, h. a sebek idővel már NEM fájnak annyira.

Mikor lesz itt az ideje? És mi jelzi, hogy már itt van? Értem, amit írsz: vannak dolgok, amik nagyobbak a szavainknál. Viszont ezek mindig nagyobbak is lesznek, nekünk meg csak szavaink vannak.

Igen és nem.

Igen, fölfújtuk, mert dédszüleink idejében minden utcának volt ennyi fiatal halottja, és egyébként most is Aleppónak.

Nem, nem fújtuk föl, mert ez a mi életünk. Szoktak a gyermekeink buszozni, és elvárják a szüleiktől, hogy elengedjék őket. És mindenki retteg valahol, hogy tényleg minden rendben van-e. Szóval van kapcsolat, olyan saját élmények miatt, amikről a posztoló ír.

A jó összehasonlítás az amerikai távolsági busz-szabvány volna. Kérdés, hogy egy ilyen páncélozott csapatszállító jármű, mármint egy iskolabusz, bírná-e rendszeresen a sokórás, több ezer kilométeres utakat.

Persze tényleg kérdés, lehet, hogy igen. Lényeg, hogy távolsági buszt távolsági busszal indokolt összehasonlítani.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés