Gyümölcsöző koprodukció

Egy különleges zenei utazásról – Ellinger Edina rendező és Szalóki Ági énekesnő a Mandiner.családnak

2017. január 31. 8:40
Rendhagyó bemutatóra készül a Budapest Bábszínház. Ellinger Edina rendező (és egyben igazgatóhelyettes) és Szalóki Ági énekesnő összefogtak, hogy a minőségi zene és a gyermeki fantázia találkozása révén különleges báb-koncertélményt ajándékozzanak a legkisebbeknek. Az előadást hároméves kortól ajánlják mindazoknak, akik szeretnének részt venni egy olyan különleges zenei utazásban, ahol az énekesnővel együtt járhatnak be csodás helyszíneket, a felhőkön keresztül a tenger mélyéig. Edinát és Ágit kérdeztük a saját és közös munkájuk örömeiről és kihívásairól. Interjúnk.
Jól érzékelem, hogy az utóbbi időben a Budapest Bábszínház egyre gyakrabban kísérletezik új műfajokkal?
 
Igen. A Budapest Bábszínháznak van egy nagy és stabil közönsége, de célunk, hogy minél jobban szélesítsük ezt a réteget, hiszen még mindig vannak olyan kisgyermekes családok, akik sosem jártak a nálunk, és persze vannak sokan, akik jönnének, de nem tudják megengedni maguknak. Mindkét réteget szeretnénk megszólítani, illetve magunkat elérhetővé tenni számukra. Én a IX. kerületben lakom, és többször hallottam már gyerekeim ovis- és iskolatársainak szüleitől, hogy még sosem jártak nálunk. Ebből tudom, hogy még bőven van feladatunk, itt a városon belül is. Az agglomerációról és a vidéki potenciális közönségről nem is beszélve.
 
Azt szeretnénk elérni, hogy a Budapest Bábszínház olyan trendi intézmény legyen, hogy például a kecskemétiek – miután színvonalas helyi előadásaikat megnézték – azt mondják, hogy „menjünk fel Budapestre, mert hallottuk, hogy ott van egy nagyon jó előadás”. Rengeteg színház készít egyre több ifjúsági előadást, monstre gyermekelőadásokat láthatunk mindenhol, és egyre inkább azt látom, hogy a mi specifikumunk abban van, hogy mi vagyunk az egyetlen professzionális bábszínház Budapesten.
 
Vannak hagyományos előadásaink, de szeretünk kísérletezni, többek között a most készülő Gingalló is ilyen előadás. Van ifjúsági célcsoportunk, de rendszeresen igyekszünk megszólítani a felnőtt nézőinket is, amit szintén nagyon fontosnak tartunk. Bábszínházunk szlogenje is ezt tükrözi: a báb nem korosztály, hanem műfaj. Ebben az országban rendszeresen kell ezt hangoztatni és ez a mai napig a missziónk, hogy vigyük be a köztudatba, hogy ha estére színházat keres egy felnőtt néző, akkor érdemes a mi műsorunkat is végignézni, mert nagyon színvonalas felnőtt (báb)előadásaink vannak, kiváló (báb)színészekkel.
 
Van előzménye a közös munkának Szalóki Ágival vagy ez az előadás ebből a szempontból is egy kísérlet?
 
Ágival ez az első közös munkánk, viszont nekem nem ez az első kísérletezésem. Ez a harmadik rendezésem, de mindkét előző előadás kellett ahhoz, hogy a Gingalló létrejöjjön. Én ugyanis bábszínészként végeztem tizenhárom évvel ezelőtt, és azóta is itt dolgozom a Bábszínházban, viszont az első gyermekem születése után elkezdett érlelődni bennem az a gondolat, hogy szívesen rendeznék egy egészen kicsiknek szóló előadást. Mire pedig megszülettek az ikreim, már nagyon megérett bennem ez az elhatározás. Meggyőződésemmé vált, hogy kis gyermekeknek is lehet izgalmas és színvonalas előadást rendezni, igényes szöveggel, zenével és látványvilággal – olyat, ami nemcsak a gyerekeket szórakoztatja, hanem a vele együtt érkező felnőtteket is.
 
 
Visszatérve a rendezéseidre...
 
Visszatérve a rendezéseimre, az első a Boribon és Annipanni volt. Nagyon boldog voltam, mert egy elképesztően jól sikerült előadás lett, a mai napig játsszuk – most épp más szereposztásban, mert Annipannink azóta második gyermekének adott életét. Ami viszont igazán meglepett, hogy nemcsak a közönség, hanem a szakma is nagyon pozitívan fogadta. Többek között elnyerte a Kritikusok díját. Ez azért meglepő, mert ez egy teljes mértékben néző-, azaz gyermekbarát előadásnak készült,és nem hittem, hogy ez feltétlenül egyezni fog a szakma véleményével is.
 
A második rendezésem az igazgató úr felkérésére készült, és egy újabb kifejezetten kicsiknek szóló előadás lett. Egyre gyakrabban merült fel – mind a közönség, mind az idősebb kollégáink részéről – hogy nagyon régen volt már klasszikus paravános bábelőadásunk. Ezért aztán létrehoztam egyet: ez a Nyúl Péter, Beatrix Potter művei alapján. Szeretem az vintage-t, az angolszász stílust, és magát a szerzőt és a könyvsorozatot: nagyon különleges rálátással mutatja be az állatokat. Ez végül egy klasszikus technikájú, kesztyűs bábelőadás lett, de hogy izgalmas legyen a mai gyerekek számára is, egy többsíkú paravánrendszert használunk, Tallér Zsófia fantasztikusan izgalmas zenéjét, valamint egy „élő“ szereplő meséli a történetet, és kommunikál végig a főszereplő Nyúl Péterrel.
 
Úgy érzem, jól sikerült, klasszikus és egyben mai előadás lett belőle. Szintén a repertoárunkon található jelenleg is, viszont mivel bonyolultabb a cselekményszövése, ezért 4 évre toltuk a korhatárát. Így kaptam egy újabb igazgatói felkérést egészen kicsi gyerekeknek szóló bábelőadásra, és megszületett a Gingalló ötlete. 
 
Mégis honnan jött az ötlet, és hogy kezdődött a közös munka?
 
A repertoárunk kialakításánál mindig kikérjük a közönségszervezőink véleményét is, és ők azt mondták, hogy nagyon nagy igény van olyan zenés előadásokra, ahol élőben énekelnek, és folyamatos kapcsolat van a közönséggel, tehát egy koncertjellegű előadásra. A döntésem viszonylag egyszerű volt: a kislányomnak Szalóki Ági lemezei a kedvencei voltak óvodás korában. És nemcsak ő hallgatta szívesen, hanem mi is a férjemmel. Ezek nem azok a gyereklemezek, amit az ember azonnal kikapcsol, ha a gyermek kiszáll az autóból. És ezeket a dalokat nemcsak a lemezről hallgattuk, hanem voltunk Ági koncertjein is, nemcsak hallottam, hanem láttam is őt énekeli: azt, hogy milyen jelenség a színpadon, hogyan kommunikál a gyerekközönséggel. Egyértelmű volt, hogy meg kell keresni és fel kell kérni őt erre a közös kísérletre, melynek keretében lemezeiről kiválasztunk néhány dalt és megpróbáljuk azokat egy történetbe helyezni.
 
 
Hogyan történt ez, hogy állt össze az előadás?
 
Először is Gimesi Dóri kolléganőmmel – aki a Boribon és Annipanni szövegírója, és többek között a Csomótündér című könyv szerzője is – összeszedtük, hogy melyek azok a dalok, amelyek szóba jöhetnek, amelyek működnének egy közös történetben. Nem akartunk például feltétlenül átcsúszni a folkba: van két dal, amelyekkel vidékre kalandozunk, de nem akartuk az egész előadást oda helyezni. Ugyanakkor nagyon szeretjük Ági jazzalapú dalait, abból többet is beválogattunk. Alapvetően a Gingalló című lemezéről választottunk, de az előadásban van dal a Cipity Lőrinc és a Körforgás című lemezekről is. Ezek után jött a történetírás: kitaláltuk a főszereplő lányt, Gingallót, aki kismadár pártfogoltjával, Cipity Lőrinccel együtt indul útnak, hogy felkutassa az eltűnt pillangót – ez az út tulajdonképpen mindkettőjük önismereti útja.
 
Bevontátok a dalválogatásba, szövegírásba Ágit is?
 
Természetesen, Ágival az elejétől fogva végig kommunikáltunk, hiszen az ő személye köré épül az egész előadás. Ő a főszereplő, ő énekli a saját dalait, vele történik a metaforikus történet, vele beszélgetnek a bábok stb. Gimesi Dórit például arra kértem, hogy kifejezetten neki írja a szöveget, amelyet egyébként helyenként Ági kérésére módosítottunk is.
 
Most, hogy a próbafolyamat már tart egy ideje, meggyőződéssel mondhatom: nem feltétlenül a történet a lényeg, hanem a benyomások, amiket a zenékből kapunk, és Ági személye – épp úgy, mint koncertjein. Ezt próbáltam meg vizuálisan is alátámasztani, a nagyméretű, színes-beszédes bábokkal és az animált gyermekrajzokkal. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vizuálisan mi illeszkedik ehhez a nagyon gazdag világhoz, ami Ági dalaiban megjelenik, és arra jutottam, hogy a gyermekrajzok tudnák legjobban átadni azt a szép és egyszerű világot.
 
 
Végül hogy oldottátok meg ezt a kérdést?
 
Elmondtam az ötletemet Áginak, és ő ajánlotta a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány és Alapfokú Művészeti Iskolát, ahol nagyon értékes művészeti és esélyteremtési munka folyik, többek között hátrányos helyzetű gyermekek művészeti oktatása. A rajzokat tehát ott tanuló gyerekek készítették: elküldtük nekik a tematikát és ők kiválasztották archívumukból a legodaillőbb rajzokat, amelyekből aztán mi kiválogattuk azokat, amelyeket animáltuk, illetve amelyekből a bábok készültek – úgy, hogy közben semmit sem változtattunk rajtuk. 
 
Tudnak erről az őket készítő gyerekek?
 
Természetesen. Meghívtuk a kis alkotókat és vezetőjüket, L. Ritók Nórát a bemutatóra. Vendégül látjuk őket egy egész napra a Bábszínházban. Nem utolsó sorban a bemutató előtt megnyitjuk azt a kiállítást a Koós Iván Galériában (mely a Bábszínház aulájában található), amelyet hagyományosan minden bemutató kapcsán megrendezünk. Ezúttal kivételesen nem a bábok, hanem az alapítvány gyermekrajzai lesznek kiállítva. Ez lesz egyébként az Igazgyöngy Alapítvány első kiállítása Budapesten. A bemutató után pedig szeretnénk felhívni az alkotókat a színpadra, hogy nyilvánosan megköszönjük a segítségüket. Nagyon izgulok, hogyan fognak reagálni...
 
Miért fontos ez számodra?
 
Számomra nagyon fontos, hogy a Budapest Bábszínház részt vegyen egy olyan társadalmi ügyben, mint az esélyteremtés, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy hogyan nyújtsunk lehetőséget olyan tehetséges gyerekek számára, akiknek nem lenne anyagi hátterük az önkifejezésre. Fantasztikusnak tartom, amit az Igazgyöngy Alapítványnál végeznek, és úgy gondolom, hogy a munkájuk nagyon összepasszol az előadással, annak történetével és Ági személyével is. Hiszen abban is szerepel egy kismadár, aki egy nem túl elfogadó és megértő környezetben él és nem tud repülni, de aki az előadás végére – Gingalló támogatásának és biztatásának köszönhetően – szárnyalni fog.
 
Cipity Lőrinc egyébként, ahogy Ági dalában is, itt is egy kis tengelic, akit kivételesen nem a berettyóújfalui gyerekek rajzoltak, hanem az én kislányom. Ez az egyetlen alkotás, amelyik nem az alapítványi gyerekektől származik, de annyira megtetszett az előadás látványáért felelős személynek, Michac Gábornak, hogy beválasztotta az animálásra érdemes rajzok közé.
 
 
Milyen egyéb kihívásokkal kellett szembenéznetek a közös munka során?
 
Eleve nem könnyű az a helyzet, hogy összesen hat próbahét áll a rendelkezésünkre. Ebből az első kettőben intenzív szakmai vitákat folytattunk – ami teljesen érthető, hiszen Ági egy autonóm és határozott személyiségű szólóelőadó, aki általában mindent maga irányít és mindenről maga dönt. Még nem került olyan helyzetbe, ahol tizenkét másik (báb)színésszel és egy ugyancsak határozott elképzelésekkel bíró rendezővel kell együtt dolgoznia, nem beszélve a szövegíróról és magáról a bábszínházi környezetről.
 
Nekem annyiban volt könnyebb, hogy én régóta itthon vagyok a bábszínházban, ahogy említettem, bábszínészként kezdtem és rendezőként is gyűjtöttem már tapasztalatot. Az Ágival folytatott beszélgetéseink nagyon inspirálóak és építő jellegűek voltak. Elég sok időt töltöttünk el ezzel, de megérte, most már szépen összeállt az egész darab, már „csak” bizonyos jeleneteket kell kidolgozni, és még rengeteget próbálni.
 
Mikor és hogyan zajlanak ezek a próbák?
 
Ez a hat hét nagyon intenzív próbaidőszakot jelent: gyakorlatilag minden nap reggeltől estig próbálunk, és közben tekintettel kell lennünk arra, hogy a bábszínészeknek folyamatosan játszaniuk kell futó darabjaikban, és Áginak is vannak fellépései. Éppen ezért kettős szereposztásban játsszuk az egész előadást, ami egy újabb kihívást jelent mindkettőnk számára.  Mindketten kétszer annyi színésszel kell együtt dolgoznunk, úgy, hogy belőlünk csak egy van, tehát nekünk kettőnknek minden egyes próbán jelen kell lennünk. Embert próbáló feladat, de Ági nagyon jól bírja.
 
Ahogy említettem már, a célunk az előadással az is, hogy ezzel a közös darabbal bevonzzuk hozzánk Ági közönségének azt a részét, aki még nem járt a Bábszínházban, miközben a hozzánk járó családok Ágit nem (annyira) ismerő részének bemutassuk őt és a dalait. Az eddigi jegyeladások tükrözik ezt a szándékot, úgy tűnik, gyümölcsöző koprodukcióról van szó.
 
*
 
 
Ági, te hogy élted, éled meg a közös munkát?
 
Az egész munkafolyamatban kulcsfontosságú volt az összecsiszolódás, egymás megismerése. Meghívott vendégként, és nem csak a Budapest Bábszínház társulatától -  hanem húsz éve a pályán - független zenészként megszoktam, hogy a magam útját járom. Azért is vagyok független, mert makacs vagyok, hajthatatlan. Nagy a szabadságigényem, értékelem a kreativitást, az improvizációt.
 
Ebből a hajthatatlanságból, kreativitásból és persze hitből nyolc lemezem született. Úgy érzem, jó, hogy mertem és merem vállalni ezt az életet, és azt az ízlésvilágot, amelyet például a gyereklemezeim, műsoraim is tükröznek. Vállalom, hogy gyerekműsort játszó zenekarommal 13 éve rétegzenét játszom. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a gyerekzenei világban progresszívnek számítunk. Vállaljuk ennek minden hátrányát és örömét. Ritkán kötünk kompromisszumot, csak a zene számít és azok az alapértékek, amelyeket zenésztársaimmal és a bennünket hallgatókkal a legfontosabbnak tartunk.
 
A bábszínházasokkal közös munka során az esetlegesen felmerülő problémák ízlésbeli, szemléletbeli különbségekből adódtak. Kiderült, hogy a mese alkotóival némileg mást gondolunk arról, mit és hogyan meséljünk a gyerekeknek, hogyan érdemes felépíteni egy történetet. A legkomolyabb nézeteltérések ebből adódtak.  
 
A közös munkát a természetem segítette, de nehezítette is; nem csupán makacs vagyok, de vannak vízióim is. Egy mese esetében fontos számomra az üzenet, és az az út, amit a képzelet bejár, amit az érzelmek átszőnek, a gondolatok, amiket magammal vihetek bárhova. Fontos számomra a nyelv – esetünkben magyar nyelv – zenéje, szellemessége, logikája, gazdagsága, kifejezőereje, különösen, ha gyerekeket szólítunk meg. 
Mindezen ellentétek ellenére is jól működünk együtt és nagy ajándék számomra ez az előadás. Hálás vagyok a lehetőségért az igazgató úrnak, Meczner Jánosnak, a rendezőnek, Ellinger Edinának és valamennyi alkotónak, színésznek, közreműködőnek. 
 
 
Mit jelent neked a bábszínház?
 
A bábszínház varázslatos dolog. Csodálatos az, amikor 4-5 éves korban előkerülnek a szerepjátékok és a gyerekek belebújnak a legkülönbözőbb szerepekbe, elmesélnek egy történetet. Gyerekként a testvéremmel annyira szerettünk bábozni, hogy az édesapánk ácsolt nekünk egy bábparavánt,  piros függönnyel. Ha a két oldalán meghúztuk a madzagot, a függöny szétnyílt. Gyönyörű volt! Nagyon büszke voltam a házi bábszínházunkra, nem sok gyerek kapott ilyen ajándékot! Szóval közel áll a szívemhez ez a világ...
  
Akkor éppen kapóra jött ez a megkeresés...
 
Igen. Még soha nem dolgoztam sem színházban, sem bábszínházban, de  egy ideje már annyira vágytam rá, hogy meg is próbáltam Dés Andrissal, hogy csináljunk egy dramatikusabb jellegű   gyerekelőadást. Azonban egy idő után rá kellett jönnöm,hogy ez  külön szakma, amihez  nem értek. Nem is erőltettem aztán ezt Andrissal. És egyszercsak jött a felkérés a Budapest Bábszínháztól! Hihetetlenül örültem! 
 
Nagyon nagy bizalommal vagyok az egész intézmény és az itt dolgozók iránt. Nagyon tisztelem a társulatot és a bábos szakmát magát, hogy úgy játszanak nap mint nap, hogy nem tolják az egójukat előre, hiszen a figyelem nem a színészeken, hanem leginkább a bábokon van. Ami pedig ezt a 67 éves intézményt és a feltehetően száz évnél idősebb épületet  illeti, most, hogy naponta járok ide, rájöttem, hogy az egész Andrássy úton alig van már felújítatlan épület. A Budapest Bábszínház épülete még mindig koromfekete. Éppen így emlékszem rá gyerekkoromból is; ide szembe jártam általános iskolába. 
 
 
Visszatérve a próbákra, nagyon keménynek tűnik a hat héten át tartó mindennapos próba.
 
Bírom a strapát. Van pár nap, amikor később kezdünk, vagy korábban végzünk, olyankor megpróbálom utolérni magam egyéb dolgaimmal, például mozgok, de egyébként most erről szól az életem. Emellett pár előadásom azért most is van, nemrég önálló koncertet adtam a MOM-ban, hamarosan a Virtuózokkal énekelek néhány dalt,  és lesz egy gyerekkoncertem a Jurányi Házban. Ez sem könnyű így hat héten át, de a bábszínészekhez képest, akikkel közben a Budapest Bábszínház teljes repertoárja fut, arany életem van!  
 
Két szereposztásban próbálunk és  mindkét csapattal nagyon jó dolgozni. Most alakul ki az, hogy kivel hogyan tudok játszani – ez is nagyon érdekes és inspiráló.
 
Ugyanakkor nem lehet könnyű...
 
Számomra ez nem jelent különösebb nehézséget. Ami viszont sokkal nagyobb és nemesebb feladat, hogy része legyek egy társulatnak, és úgy találjam meg az egyensúlyt az érdekérvényesítés és a belesimulás között, hogy az egy mindenki számára jóleső egyensúlyt eredményezzen. Hogy ne tagadjam meg önmagamat, de szerves része legyek az egésznek, és alázattal fogadjam el  az előadás megálmodóinak koncepcióját. Ez  erős csapatmunkát igényel és sok kompromisszumot. 
 
Feladat számomra az is, hogy míg korábban koncertjeimen keveset mozogtam, itt koreográfiát kell megtanulnom a zseniális Sipos Verától, az előadás koreográfusától. Jó érzéssel tölt el, hogy ilyen feladatot kaptam, kíváncsian várom, hogy mit hoz ki belőlem ez a kihívás. Szívesen gyakorlok, akár otthon is.
 
Várom a bemutatót és remélem, sokaknak okozunk majd örömöt ezzel az előadással. 
 
*
 

A próbát figyelve megtapasztaltam, hogy valóban sok még a csiszolni-, pontosítani való jelenet, a díszletek is csak félkészek, ugyanakkor már teljesen jól látszik, hogy összeállt a darab, és az is, hogy tényleg Szalóki Ági finom, szinte légies személyisége köré épül fel ez a zeneileg és vizuálisan is egyaránt erős koncertbábszínház. 

***

Fotók: Földházi Árpád

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés