Magamat „szereltem meg”, a gyerekem „javult meg”...

2017. február 1. 17:26

Bogárdi Zsuzsanna
Tűsarok és Tornacipő
Én meg voltam róla győződve, hogy jól csináltam, mert annyira odaadóan szeretem a kislányomat. Egészen addig, amíg nem jelentek meg ilyen-olyan kihívások a gyerek felől.

Nem titkoltan egyik szívem ügye az Anyaszerviz csoport. Amikor Pethő Orsolya, pszichológus írását először olvastam az anyaság kihívásairól, mindjárt éreztem, hogy ő az én emberem. Végre valaki, aki nem azzal jön, melyik az a 10 mondat, amit mindenképp mondj a gyerekednek, melyik az az 5, amit soha, ha boldog gyereket szeretnél nevelni. 

Az én kislányom már 8 éves, és jó sok meló van abban, hogy egy-egy problémát megoldjunk. Viszont mindnél jellemző, hogy magamon kell dolgoznom. 

Elmentem anno egy szuper pszichológushoz, oviba beszoktatási nehézségek témával. Lizikém egyet rajzolt, egyet bábozott, szerintem tökéletesen diagnosztizált a szakember, és onnantól kezdve rólam szólt a beszoktatás (IS :-)...meg a hiszti kezelés...meg az altatási nehézség...meg a gyerek bizonytalansága... És kérem nem volt ott se 5, se 10 frappáns mondat, meg trükk...

Az volt például, hogy miért nem konfrontálódok normálisan. Miért???? A válasz hamar jött »...azt az üzletet kötötte a gyermekével, hogy ő kiszolgálja az Ön érzelmi igényeit, cserébe viszont az van, amit ő akar...« Ennek okát, a MIÉRT-et megtaláltuk hamar, olyan gyerekkori dolgok, amiket szerintem, ha nem látok át ezzel a segítséggel, nincs vele aha-élményem, és nem látom összefüggésében a dolgokat, hiába veszek elő sablon viselkedési- és kommunikációs formulákat. Mert a gyerek a radarjainkra van rácuppanva, az érzelmeinkre.

És itt csatlakozik be Pethő Orsolya nézete is:  amíg nem növesztjük fel magunkban  a sérült gyermekként maradt részeinket, addig újrajátszuk azokat felnőtt képében. Én meg voltam róla győződve, hogy jól csináltam, mert annyira odaadóan szeretem a kislányomat. Egészen addig, amíg nem jelentek meg ilyen-olyan kihívások a gyerek felől. Most már látom, hogy miden új nehézség, egy újabb tükör nekem (és azért az apákat se hagyjuk ki, szóval nekünk :-), hogy gyerünk anyukám, meló van MAGADON! 

És az első nagy »meló« sírás, fogcsikorgatás közepette indult. Mindkettőnk részéről. Így persze jött a bűntudat, az újabb állandó anya-mumus, amivel egy életen át küzdünk szerintem sokan, hogy milyen egy Rabenmutter vagyok, most meg kiabálok? Szétrobbanok? Normális vagyok én? Mire jött a megnyugtató válasz a segítőmtől: igen :-) »Eddig nem csinálta. Most még csak rosszul csinálja, de legalább csinálja. És majd egyszer csak már beindul a dolog, és jól fogja csinálni.« És sikerült. Nem 2 nap alatt, de oldódtak a dolgok. Eltűnt a kiskirálykodás, az őrült hiszti...és jóban maradtunk. Sőt JOBBAN. 

A legnagyobb elismerés a férjemtől jött, aki ugye a pálya széléről nézte  a vergődésünket és csatáinkat :-) aztán látta, ahogy elvonultak a viharfelhők, és megváltoztunk mindketten, Lizi és én is. Mindketten lenyugodtunk. És megdicsért, hogy nem tudja, ezt hogy csináltam, de gratulál.

(...)

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés