Saladin Ahmed: Throne of the Crescent Moon – avagy arab világ arab szerzőtől, nyugati szemmel

2017. február 2. 10:00

Kleinheincz Csilla
SFmag
Adoulla az utolsó ghúlvadász Dhamsawaat városában, az utolsó pocakos, megöregedett varázsló, akiben a helyiek bízhatnak, ha emberevő szörnyekkel találkoznak. Munkája nincs sok, tanítványa is csak egy: Raseed, a merev szabályok között élő, végtelenül hithű dervis.

Erősen érezhetőek a könyvön a nyugati fantasy klasszikusok és igen, még a szerepjátékok hatásai is. A regény főbb szereplői érdekes figurák, hárman is öregek, a másik kettő pedig forrófejű tinédzser – bár tetszett, hogy nem szokványos korosztályt képviselnek a szereplők, nagyon sajnáltam, hogy az író nem használta ki eléggé a korukból fakadó hátrányokat. Jól megrajzolt, érdekes, a kard és boszorkányság fantasyre jellemző módon larger than life karakterek ezek: a vívómester Raseed, az oroszlánná változó vad lány, Zamia, az alkimista Litaz és mágus férje, valamint a pohos Adoulla.

Akadtak azért kínos részek is a könyvben, Adoulla és Raseed viszonyulása a nőkhöz eléggé fogcsikorgató, és ezen nem segít az, hogy Zamia meglehetősen szélsőséges ellenpontja a két férfinak – hol bosszúszomjas, makacs harcosnő, hol szakajtónyi gyereket és tisztességes házasságot óhajtó naiva.

Nem áll szándékomban túlzottan szapulni a könyvet, mivel valójában egy kellemes stílusú, színes, szórakoztató történet, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy könnyed kikapcsolódást nyújtson a kalandos fantasy kedvelőinek – éppen csak többet, sokkal többet vártam volna az »arab fantasytől«. Mert akárhogy is van, ez még mindig egy nyugati szerző véleménye az arab mitológiáról.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés