Félix J. Palma: Az ég térképe

2017. március 7. 6:11

Kovács Tímea
ekultura.hu
Félix J. Palma Az idő térképével egyszer már bebizonyította, hogy remekül ért ahhoz, hogy olvasóját valóságos irodalmi időutazásra ragadja el.

Még mindig tizenkilencedik század, még mindig viktoriánus kor, még mindig Wells. Vele indítunk és bár röpke kétszázötven oldalnyi felvezetésre magára hagyjuk, azért nem kérdéses egy percre sem, hogy ő lesz a főszereplőnk. Ez olyan nagyon Palma, hogy elkezd egy történetet, aztán se szó, se beszéd, hetven évvel korábbra és egy másik földrészre ugrik, hogy elmeséljen nekünk egy sztorit, amelynek vagy van köze a felütéshez, vagy nincs; hogy aztán mire végére érünk, megállapítsuk, hogy egy komplett könyvnyi kalandot végigolvastunk, de a tulajdonképpeni történetünk még mindig nem kezdődött el. De legalább kaptunk egy jó kis horrort egy jégmezőn rekedt hajóról, egy lezuhant űrhajóról és egy alakváltó idegenről. Percre se csodálkozzunk, ha ismerős valahonnan.

Hogy mi köze van a jégbe fagyott űrlénynek Wellshez és a századvég New Yorkjában kérők hada közt magát épp halálra unó Emma Harlow-hoz, aki, hogy letörje egy különösen kellemetlen versenyző lelkesedését, lehetetlen feladat elé állítja, az persze hamar kiderül. Ahogy az is, hogy a marslakók köztünk élnek (mondjuk ezt mindig sejtettük). De vajon mi a társaságilag elfogadott viselkedésforma arra az esetre, ha bosszantó kérőnk megleckéztetésére azt a feladatot adtuk neki, hogy valóra váltva a Wells regényében leírtakat intézzen egy leszálló űrhajót a horselli rétre és a marslakók tényleg megszállják a Földet?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés