Nem vagyok gyerekgyáros” – interjú az egyetlen 13 gyermekes bankvezérrel

2017. március 8. 14:51

Európának nem a pénzügyi válság, hanem az erkölcsi, etikai válság a legnagyobb gondja – mondja az első meglepő mondatot Lakatos Zsolt, a Széchenyi Bank üzleti vezérigazgató–helyettese. Aztán jön a következő: a gyermekvállalás cseppet sem anyagi kérdés, de a boldogság sem az. Interjú.

Ismer más olyan bankárt, akinek hasonló méretű családja van?

Olyat éppen nem, akinek 13, de nagycsaládost többet is, nem olyan nagy ritkaság ez.

Eredetileg is így tervezték, vagy menet közben alakult így?

Soha nem terveztük. Katolikusok vagyunk, egy döntésünk volt mindössze: akit Isten ad, azt elfogadjuk. Nem vagyunk »gyerekgyárosok«.

Nagycsaládból jönnek?

Nekem egy húgon van, a nejemék viszont kilencen voltak testvérek, ő nyilván látta, mi a sok gyermek előnye illetve hátránya, de nem a gyermekszámon van a hangsúly, hanem az elven, hogy elfogadjuk a gyermekeket.

(...)
 
Jut elég idő minden gyermekükre?

Nem tudom, mi az elég. Ma hajlamos mindenki agyonfoglalkozni és agyonfoglalkoztatni a gyerekét, de ez nem jó. Foglalkoznak egymással is eleget, szociálisan érzékenyek, nagyon nyitottak lesznek. Egy gyerek, aki azt látja, minden az övé, mindenki vele foglalkozik, nagyon meg fog lepődni, amikor rájön, a világ nem ilyen. Amit mi nem tudunk időben rájuk fordítani, azt egymástól megkapják. Van harc rendesen, de szükségben összezárnak. Így volt ez, amikor Barnabás fiunk leukémiás volt, mindenki izgult érte.

Ha reklámoznia kellene a nagycsaládot, mit mondana?

Nem nagyon tudnék mást mondani, mint hogy a legnagyobb boldogság élni az Isten akaratában, tapasztalni, hogy van Valaki, az Isten, aki úgy szeret, ahogy vagyok és ezt a szeretetet tovább kell adni. Nem a sok, és nem a kevés gyerektől lesz valaki boldog. A férjnek és a feleségnek kell boldognak lennie, ha ez egy gyerekkel megy, akkor úgy, ha tucatnyival, akkor úgy.

Maguk párként is boldogok?

Igen. Az biztos, hogy össze kellett csiszolódnunk. Mindketten elég impulzív személyiségek vagyunk, a nejem sem egy »igen-igen«–típusú nő, hanem kőkemény, meg kellett értenünk egymást. Meg kellett tanulnunk megbocsátani, azaz tapasztalni, hogy Krisztus jelen van a házasságunkban és mindegyikünknek megbocsát. Mert e nélkül képtelenek vagyunk a másiknak megbocsátani, ha nem tapasztalod, hogy neked is, mint bűnösnek megbocsátottak, akkor te sem leszel képes megbocsátani. Mert a házasság csak megbocsátással működik. Nem úgy, hogy nagylelkűen azt mondom, hogy igazad van, de közben tartom magam a véleményemhez, hanem úgy, hogy valóban belátom, hogy nem vagyok jobb a másiknál, sőt nagyon sokszor rosszabb vagyok. De ez egy nagy harc, ami életünk végéig tart. 
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://csalad.mandiner.hu/trackback/29015

Partnereink: