Örökbefogadásról, ahogy Kádár Annamária látja

2017. március 21. 17:04

Kádár Annamária
Székelyhon
Akiknek könnyen adatik meg az anyává válás megélése, nehezen tudják elképzelni, hogy van más út is. Hosszú évek próbálkozásai, beültetések, lelki harcok, csalódás, és a meg nem született gyerekek meggyászolása után csillan fel az örökbefogadás lehetősége. Interjú.
Kádár Annamária »mesepszichológus« életében sem volt könnyebb az anyává válás. Tizenhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy férjével közösen eldöntsék: örökbe fogadnak, és ezt egy pillanatig sem tekintették tabutémának.

– A családotokban nem tabu az örökbefogadás. Nehéz volt ezt felvállalni mások előtt, erről beszélni a nyilvánosság előtt? 

– Az a típus vagyok, aki szereti nevén nevezni a dolgokat, nem éreztem azt, hogy nehéz lenne. Akkora öröm volt az életünkben a gyerekek érkezése, hogy nem is kognitívan döntöttem el, annyira jött magától. Elkezdődött egy történet, és én csak annyit csináltam, hogy meséltem ezt. Lilla a magyar népmese napján érkezett meg hozzánk, úgyhogy ez tényleg egy mesebeli történet volt.
 
– Hivatalosan státusban vannak most nálatok a gyerekek? 

– A kisebbik, Zsolna, családi elhelyezésben van nálunk, ami ideiglenes megoldás, azt jelenti, hogy amikor az anya nem tudja nevelni a gyereket, ideiglenesen elhelyezik a családhoz. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az anya bármikor visszakérheti, ha rendeződött a helyzete. Ennek mi tudatában vagyunk, a családunk része, amíg lehet. Lilla most már hivatalosan nálunk van. 

– Volt negatív töltetű visszajelzés a családodban vagy ismerőseid körében az örökbefogadással kapcsolatban? 

– A tág körű családból, ismeretségi körből voltak ilyen hangok, bár nem túl gyakran. De hallottam olyat, hogy »nem a te véred«, és hogy ez mennyire meghatározza az életünket, az övékét is. Erre én csak azt tudom mondani, hogy a legfontosabb ember az életemben sem az én vérem – ő a férjem. Vagy akár a kutyáimról is beszélhetek, akik szintén nem az én vérem, de szeretem őket. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül a vér szava a döntő, hanem a történet, amit együtt kezdünk el élni. A legdurvább mondat, amit hallottam, hogy az a nő, aki nem szül gyereket, ne nevezze magát anyának. Erre nem is kívántam reagálni, mert csak azt az embert minősíti, aki ezt kimondja. Amit még hallottam, hogy nem a saját gyerekem, hanem lízingelt. A közvetlen környezet és a család kitárt szívvel és karokkal fogadta őket, nekem úgyis csak az számít, hogy mi, szűk családon belül mit gondolunk. A továbbiakban majd kicsit az ő harcuk is lesz, hogy ezek a történetek a helyükre kerüljenek. Mi kora gyerekkortól az igaz történetet meséljük Lillának és Zsolnának, hogy vannak gyerekek, akik az anyukájuk hasában születtek, vannak, akik a szívükben, és elmesélem, hogy mi volt az előtörténetük. Nem egy hőstörténet, ezt hangsúlyoznám, nem arról kell szóljon, hogy ők különlegesebbek, mint a többiek, nekik ez a történetük, mindenkinek más az életmeséje.

(...) 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés