Megfilmesíthetetlen sci-fi: High-Rise

2017. március 29. 12:10

Supernatural Movies
Supernatural Movies
A High-Riset sokan a megfilmesíthetetlennek tartott kötetek nem túl népes táborába sorolták, egészen addig, míg jött Ben Wheatley, és jól képen nem törölte a társaságot. Meg ezúttal kicsit talán saját magát is.

Duba Dániel: Ben Wheatley angol rendező 2013-ban fagyasztotta meg bennünk a vért, a fekete-fehér Valahol Angliában (A Field in England) című filmjével, mely hátborzongató lassított felvételekkel és kegyetlen naturalitásával akasztotta ki a mutatókat. Kifejezetten nem volt könnyű befogadni a filmet, éppen ezért sokaknak nem is nyerte el a tetszését. Wheatley ebben a szellemben forgatta le a High-Riset is, csak ezúttal maradt minden a viszonylagos közízlés vékony határvonalán belül. Persze teljesen nyilvánvalóan nem lehetett egyszerű adaptálni az adaptálhatatlant, és ez nem is sikerült maradéktalanul, de elvitathatatlan a filmtől, hogy a direktor most is valami különlegeset alkotott. Wheatley megtartotta a hipnotikus lassításokat, de a regény társadalomkritikája nem vág annyira a néző húsába, mintha a könyvet lapozgatná. Cserébe a hangulat és a látvány, ami meghatározó. A képeken a 70-es évek összeér a letisztult, futurisztikus épületelemek ábrázolásával, pont mint valami szürreális álomban, ahogy azt az író, Ballard anno megálmodta. Az őrületbe forduló luxus-toronyházas katasztrófafilmet, ahol a társadalom különböző fokain, ez által pedig az épület különböző szintjein lakó emberek egy véres, háborgó s végül katatón állapotban remegő masszává olvadnak össze, ajánlani lehet mindazoknak, akik nem átallnak megmártózni a szokatlan filmélményekben (ámbár ez azért jócskán messze van egy igazi csemegétől), és csípik az olyan színészeket, mint Tom Hiddleston, Sienna Miller és Luke Evans.

Fincherista: Korunk filmművészete dúskál az egy kaptafára épülő középszerek armadájától, így az angol Ben Wheatley rendezői munkássága azok minőségétől függetlenül is jótékony hatással lehetnek a különleges élményekre vágyó nézőknek. Avantgárd, mi több, kísérleti filmes eszköztára ugyan nem bővítette a főképp ‘70-es évekbeli delíriumos csodákét, de a kisebb dózisokban ott megtapasztalt hatások stílszerű újrahasznosítójává lépett elő, s ez az alkotásai fogadtatása alapján hiánypótlónak bizonyult. A High-Rise, amely a nem kevésbé elvont világú Ballard regényének adaptációja, szintén ilyen egyedi élménnyel kecsegtet: a történet lefolyása során narratívát egyre jobban hanyagoló filmnyelve kiegészülve a mozgóképes Rorsach-tesztjeivel és Clint Mansell hipnotikus dallamaival égimeszelőként néz le a hétköznapi emberre. Más kérdés, hogy az építészeti csodát árgus szemekkel bámuló néző amint végigtekint annak szintjein, idővel rájön, mennyivel jobb lehetett volna, ha a külcsín és a patinás úri nép mellé sikerült volna egy ehhez mérten erős forgatókönyvet írni. Ez sajnos elmaradt, nálam a Vérturisták és a Valahol Angliában után immáron harmadjára, de csakúgy, mint azoknál, itt is el tudom neki nézni, mert a kortársaihoz viszonyított egyedisége vitathatatlan. S azért ez is valami.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában