Balatoni benyomások

Az a helyzet, hogy nagyon bírom a helytörténeti munkákat. Azokat is, amelyek mondjuk a kőzetekre koncentrálnak inkább, és még jobban azokat, amelyek az emberekre. Azokat is, amelyek útközben megszeretett vidékekről nyújtanak tájékoztatást, és még jobban azokat, amelyek a lakóhelyemet és környékét érintik. A legjobbak kultúrtörténeti írások is egyben, és vidáman vagy néha kevésbé jókedvűen sztoriznak. Tulajdonképpen gyűjtöm is őket, nem megszállottan, de azért konzekvensen. A szerzőket tisztelem és becsülöm. Mert ők olyan dokumentátorok, akiket a legkevésbé a pénz és a siker motivál és inspirál, sokkal inkább a kötődés és a szeretet. Hogy Kovács Emőke Balatoni impressziók című könyve szorosan véve helytörténeti dolgozat-e, abban nem vagyok egészen bizonyos, az alcíme mindenesetre Sorsok, helyek, történetek, és a mű szépen össze lett rakva. A szerző azt írja, hogy a balatoni lelket kívánta megragadni, a könyv lapjain olyan sorsok sorakoznak, amelyek szorosan összefonódtak a tóval, a benne bemutatott helyszínekből kirajzolódik az emblematikus táj, és a történetek nem is eshettek volna meg máshol, mint a Balatonnál.

Az illusztrációk, Fekti Vera festményei is erősen benyomásosak. Nekem tetszenek. Közel állnak az impresszióimhoz. Huszonhét éve élek a Balaton közelében. Életvitel-szerűen, ezt hozzá szoktam tenni, „csupán a pontosság miatt”, jut eszembe váratlanul Bereményi. Ezer arcát ismerem a tónak, milliónyit meg nem. Mindenesetre egy kádban is felismerném a vizét, érintéssel. Megérintett. A lelkem Balaton-könyvtárában sok a teleírt lap, és még több az üres. Bizonyos szempontból úgy vagyok vele, mint Erdéllyel. A szemem előtt zajlik az átváltozása, és az átmenet még akkor is izgalmas, ha a végéhez már semmi közöm. Lelkileg főleg. Bámulom az utolsó pillanatokat. Ahogy az idős hölgyek korán reggel és naplemente után, amikor még és már enyhébb a turistahad nyomása, lejönnek úszni.