Bár a fogadkozások egyre hangosabbak, a valóságban semmi jele annak, hogy a G7-ek tagjaként a britek egy centet is el akarnának venni a náluk zárolt orosz vagyonból. Ukrajna eközben havonta megköszöni a szándékot, bízva abban, hogy egyszer tényleg lát majd pénzt is. Úgy tűnik, nem fog.
A szerző a Makronóm Intézet elemzője.
Bár a G7-csoportban két éve téma, hogy miként lehetne Ukrajna segélyezésére fordítani a háború kitörése óta külföldön befagyasztott több százmilliárd dolláros, illetve eurós orosz jegybanki vagyont, az ötletelés újra és újra visszatér önmagába: sehogyan. Az elszántság mindig elpárolog, amikor a nemzetközi jog sorompójához ér, vagy szembesül azzal a ténnyel, hogy egy állam pénzét elkobozni, majd átadni egy másiknak pontosan az, aminek kinéz, vagyis rablás, aminek a következményei a pénzügyi piacokat is úgy megtépázzák, hogy onnan nehezen lehet újra a visszakanyarodni a Bizalom utcába.
A Politico lehangoltan jegyzi meg: ötletekből ki sem fogynak az angolok, de amikor csinálni kellene valamit, mindig visszatáncolnak, vagyis sem a náluk zárolt orosz központi vagyonhoz, sem az oligarchák befagyasztott pénzéhez nem nyúltak hozzá. A lap több jogi és politikai szakértővel is beszélt, akik egyöntetűen azt mondták:
nincs és soha nem lesz jogi lehetőség a befagyasztott orosz pénzek vagy egyéb vagyontárgyak elvételére.
A brit kormányt nem kötelezi az EU-s szabály, ezzel pedig élt is: soha nem hozta nyilvánosságra, pontosan mekkora összeget fagyasztott be az oroszok pénzéből, de elemzők szerint eddig 18 milliárd font (21 milliárd euró) magánvagyont és 26 milliárd font (30,5 milliárd euró) orosz állami összeget tett zár alá. Mindez nem is olyan csekély pénz, ha azt nézzük, hogy az EU-ban összesen 260 milliárd eurónyi moszkvai pénz hever a fagyasztókban.
A gond az angolnál is ugyanaz, mint az Európai Unióban: míg a vagyonbefagyasztás legális és jól megszokott szankciós eszköz, addig egy szuverén állam pénzének a elkobzására (vele háborúban nem álló országok részéről) eddig nem volt példa a történelemben. A zárolás lényege éppen az, hogy a hatásaival kényszerítse az adott országot arra, hogy hagyjon fel a jogsértő magatartásával. Amennyiben megteszi, a szankciót fel kell oldani, a pénzt pedig vissza kell szolgáltatni a jogos tulajdonosának. Ez igen problémás lenne, ha menet közben Ukrajnára költenék az államok, nem beszélve arról, hogy Oroszország és a vagyonukat vesztő oligarchák teljes joggal indítanának kártérítési pereket – amelyeket a legnagyobb valószínűséggel meg is nyernének, hatalmas gazdasági káoszt idézve elő a nemzetközi jogot felrúgó országokban, köztük Nagy-Britanniában. Ahogyan Harriett Baldwin parlamenti képviselő megfogalmazta: ha országa random módon elkezdené elkobozni mások vagyonát, „kleptokrata rezsimmé” válna.
Ezt is ajánljuk a témában
Míg az USA arról csúsztat, hogy mindig is a teljes szankcionált orosz vagyont akarta lefoglalni, Ursula von der Leyen váratlan militarista kanyarral bevallja, hogy a pénzből nem is az ukrán újjáépítéshez, hanem fegyvervásárláshoz akarnak hozzájárulni.
David Cameron külügyminiszter januárban Davosban, a buboréksátorban még azt hirdette fennhangon, hogy az orosz központi bank külföldön letétbe helyezett vagyonát el kell kobozni, és haladéktalanul át kell adni Kijevnek. „Ezek az összegek milliók életét tehetik jobbá Ukrajnában. Az áldozatok nem várhatják meg a háború végét” – mondta, aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy a brit politikai elitben nem szökkent szárba az eleve halott gondolat magja.
A zárolt vagyon ugyanis adu a tárgyalóasztalnál. Problémás lesz Putyint úgy konstruktív párbeszédre bírni, ha közben azok, akik vele szemben ülnek, éppen ellopták és el is költötték az országa pénzét. Gyakorlatilag minimálisra csökkentenék a tárgyalási lehetőségeket, miután
a vagyonelkobzás a szankciós politika lényegét semmisítené meg: ha nincs mit felajánlani a Kremlnek egy béketárgyaláson, akkor nem is lesz béketárgyalás.
Nem szimpla időhúzás tehát, ami az orosz zárolt vagyonok körül történik. Az Egyesült Államok változatlanul a mellett kardoskodik, hogy el kell kobozni a pénzeket. Könnyen beszél: miközben a kongresszus fél éve blokkolja az ukrán segélyeket, mentőövet jelenthet a kormányzatnak az ötlet, ám az oroszok nem bíztak annyira a háború előtt Washingtonban, hogy nagyobb mennyiségű pénzt bízzanak rá. Lefordítva: az USA-ban a Kreml pénzének egy apró töredéke van csupán, az igazán dagadt széf az Európai Unióban található, a belga Euroclear vagyonkezelőnél – annak feltöréséhez azonban széles körű konszenzus kellene a tagállamok részéről, amely egyelőre messze nincs meg.
Ezt is ajánljuk a témában
Kidurrant a brüsszeli ígéretlufi: az orosz zárolt vagyont nem kobozzák el, hogy Ukrajnának adják. De a B-terv is csak erősen csonkolt változatban valósítható meg, így Kijevbe a milliárdok helyett csupán aprópénz érkezik.
Miközben Nagy-Britannia a külvilág felé az orosz jegybanki vagyon felhasználását sürgeti (és nem teszi meg a nyitólépést), szembesülni kell egy hasonlóan kellemetlen szituációval: az orosz üzletemberek és oligarchák pénzének és vagyoneszközeinek elkobzási lehetőségeivel. Bár ez tűnik egyszerűbb folyamatnak, a jogi szakértők szerint London, ha lehet, még óvatosabban fog bánni a magánszemélyekkel, mint magával az orosz állammal. A történet már túlmutat azon, hogy a vagyonelkobzások megrengethetik a befektetői bizalmat: a britek azon aggódnak leginkább, hogy az esetleges lépéseikkel felrobbantják a jogrendszer sziklaszilárd alapjait is, amely a magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét tartja maga felett.
Az az igazság, hogy a londoni üzleti elit hallani sem akar ilyen lépésekről. Jogosan aggódnak azon, hogy a befektetési piac padlóra kerül, amennyiben a kormány megkezdi a kisajátításokat. Ezzel a kabinet is tisztában van: bár a legnagyobb ellenzéki erő, a brit Munkáspárt azzal vádolja a pénzügyi szektor képviselőit, hogy pusztító lobbit folytat a kormánynál a vagyonelkobzások ötlete ellen, többen úgy vélik, hogy valójában nyitott kapukat döngetnek, és semmi szükség extra lobbira: a kabinet maga is kesztyűs kézzel és fintorogva bánik az ötlettel, ezért semmi jele annak, hogy a Cameronhoz hasonló hőbörgéseknek valós eredményei lesznek.
A történethez szorosan hozzátartozik, hogy Nagy-Britannia az idén választani fog. Azt szinte tényként kezeli mindenki, hogy Sunak miniszterelnök konzervatívjai süllyesztőbe kerülnek, a legnagyobb esélyes Munkáspárt pedig jelen pillanatban tét nélkül játszik, amikor nagy hangon követeli a kampányban az orosz vagyonok lefoglalását. Kérdés persze, hogy akkor is ilyen lendülettel veti-e bele magát a gyakorlati lépések megtételébe, amikor már hatalmon lesz, vagy felhúzza a konzervatívok által az asztalon hagyott kesztyűt, és úgy fogva meg a radikális ötletet, megindul a kuka felé.
***
Kapcsolódó:
Ezt is ajánljuk a témában
A legnagyobb orosz állami vagyont kezelő értéktár, a belga Euroclear reményét fejezte ki, hogy a döntéshozók racionálisan gondolkodnak, és nem ugranak fejest a kisajátítási tervbe. Ha mégis, az teljesen alááshatja az euróba és általában Európába vetett bizalmat.
„A béke színe a narancs, a béke neve a Fidesz” – jelentette ki a külügyminiszter.
Gombamód szaporodnak az ukrán fegyvergyárak, ám a kívülről aranybányának tűnő vállalkozások napi gondokkal küszködnek. A legfőbb ellenség a bürokrácia és az alulfinanszírozás.
Oroszország nem nézi tétlenül, amint zárolt vagyonát átutalják Ukrajnának.
Csaknem 600 millió eurót adnak az ukránoknak. Csak úgy.
Európai vezetők üdvözölték a washingtoni döntést, de most újra rajtuk a nyomás, hogy a nyárra várt orosz támadás réme miatt ismét kisöpörjék a hadiipari padlást.
Az ISW elemzőközpont szerint minden azon múlik most, hogy az amerikai (és európai) katonai szállítmányok mikor érnek ki az ukrajnai frontra.
Sem Niedermüller Péter, sem a veje, Horn Gábor nem tudott magyarázatot adni a történtekre.
Tizenegy éves kor előtt egyetlen gyereknek sem lenne szabad telefont birtokolnia.
