A Szoboszlai soha nem érhet véget

„Dominiiik! … Dominiiik! … Dominiiik!

Talán azóta nem lett ennyi szív egyszerre libabőrös Zuglóban, hogy majd két és fél éve Fiola Attila a hálóba talált a magyar válogatott Franciaország elleni Európa-bajnoki meccsén. Képtelenség elbeszélni, hogy Szoboszlai Dominik második gólja után hogyan töltötte meg a 65 ezer néző hangja az eget, miután a szpíker a játékos vezetéknevét kiáltotta, mire a kórus bonthatatlan egységben felelt a klasszis keresztnevével. Állítólag a Kansas City Chiefs NFL-csapatának arénája a földkerekségen a leghangosabb, ám képzeletem korlátos ahhoz, hogy elgondoljam, lehet örömüvöltőbb stadion, mint amilyen a Puskás Aréna volt vasárnap délután.

Pedig még csak nem is most jutott ki a válogatott a 2024-es Eb-re, hiszen azt már megtette csütörtök este. Akkor nem lehettünk ott a helyszínen, noha volt jegyünk a szófiai randevúra. Az volt a terv, hogy a Puskin kávézóból indulunk éjfélkor, reggelre kiérünk, kis alvás, aztán a komplett nap az örökkévaló emlékezetünkbe szánt meccsnek rendelve. Éjszaka vettük a jegyet is, egy pénteken esett le a haverok egyikének, elfelejtette a Montenegró elleni találkozóra a belépővásárlást, jeleztük neki, hogy lógó ormány, ez nem úgy van, mint az Azahriah, hogy lehet triplázni, majd újra az csendül fel, hogy »mondd el, miért, / miért van, hogy fáj, / miért van, hogy bárhova megyek / az éj leple alatt újra / és újra rám találsz«, a mi játékunkban semmi nem újrázható, a futball egyszerinek, ismételhetetlennek lett teremtve. Ő azzal nyugtatta magát, addigra úgyis eldől, Szófiában már kijutunk.

Ebből a közlésből született az éjszakák ötletgazdagságának megfelelően a felvetés: oda van még jegy? Persze, ráadásul csak kétezer forint. Meglettek a zsugák, elkészült a terv, pár nappal később a szállásfoglalásnál tartottunk, amikor kezdődött a cirkusz. Hogy az UEFA-maffiázás vagy a bolgár szövetség radikális bírálata volt-e az erősebb a csetben, már mindegy is, zárt kapu lett, elvették tőlünk a meccsünket.”

Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt