Karnyújtásnyira a katarzis - a Depeche Mode új albuma

„Van itt még egy érdekes dolog (és ezt nem csak azért mondom, hogy majd így vezetem be ezt a bekezdést, tényleg csak egy érdekes dolog maradt még az albummal kapcsolatban, amiről eddig nem volt szó), ez pedig Dave Gahan dalszerzői kibontakozása. Gahan 2003-as szólólemeze után kapott rá a dalírásra, bár a Paper Monsters több sebből vérzett, de önbizalom-növelésre legalább jó volt. A Hillier-féle trilógia mindhárom lemezén már három-három olyan dal hallható, amit Dave Gahan írt többedmagával, ezek közül azonban tagadhatatlanul a Delta Machine-on lévők a legjobbak, és itt a négy bónuszdal közül is csak az egyiket jegyzi egyedül Gore, a másik háromban benne van Gahan agya. A Martin Gore és Dave Gahan által közösen írt Long Time Lie pedig a Delta Machine egyik fénypontja lenne, ha nem csak a bónuszlemezre tették volna fel. Annál meg már talán nincs is furább dolog az egész világon, hogy az új lemezen az egyetlen ízig-vérig depesmódos szám, a Broken, pont nem Gore szerzeménye.

Összességében tehát egy kifejezetten jól összerakott lemez lett a Delta Machine, habár tényleg nem újít, és tényleg nem túlságosan komplex. Négy-öt átütő erejű dal mellett az album maradéka inkább csak jó ötletek és sehová nem tartó felvezetések katarzis nélküli halmaza, mégsem csak azért éri meg feltenni a polcra, hogy meglegyen minden Depeche Mode-stúdióalbum, hanem azért is, mert a Delta Machine egy nagy jelentőségű együttes legjobb munkája az elmúlt húsz évből.”