Végig a síneken

„Van egy rés a kerítésen. Ott jön át a vonat. Álldogálok, mellettem fáradt és megtört emberek sétálnak. Nem másszák meg a kerítést, hanem jönnek a síneken. Harminc fok körüli a hőmérséklet, szomjasak és meggyötörtek. Még a szerb oldalon meglátják a rendőröket, megijednek, hogy bántani fogják őket, de a rendőrök kedvesek és segítőkészek. Mindenki azt kérdezi, hogy kell-e ujjlenyomat, és ha kell, akkor ugye nem kell az országban maradniuk. Nem akarnak. Németországba vagy Svédországba gyalogolnak.

Ennél sokkal abszurdabb látvány fogadja őket: külföldi és magyar tévéstábok ledlámpákkal bevilágított bejelentkezései, közvetítő autók koszorúja és történetre éhes fotóriporterek gyűrűjében lépnek be az Unióba. Én is egyike vagyok ezeknek és döbbenten bámulok. Valahogy nem így képzeltem a propaganda szigort.

Néhány menekült bizonytalanul visszafordul, mert nem hiszik el, hogy nem bántják őket. Mást hallottak. Félnek, hogy az országban kell maradniuk. A beszélgetések közben kiderül, hogy ki miért indult útnak. Egy húszéves afgán srác, mankóval gyalogolta le ezt a hosszú távot, ami egy egészséges embernek is megterhelő. Lebombázták a házát, a családja meghalt, elvesztette térd alatt a lábát. Azt mondja szerencsés, hogy életben maradt, lehetett volna rosszabb is. Nagyobb szörnyűségeket is látott.”