Belobogtatta a lengyel elnök az atomfegyverek telepítését, meglepő, honnan érkeztek erre kritikák
Nem az oroszok felől.
Ahogyan az első kötetben, úgy itt is látszik, hogy Terry Pratchett és Stephen Baxter egyszerűen imád lubickolni a saját maguk által megálmodott univerzumban.
„Ahogyan az első kötetben, úgy itt is látszik, hogy Terry Pratchett és Stephen Baxter egyszerűen imád lubickolni a saját maguk által megálmodott univerzumban. A Hosszú Föld még mindig lenyűgöző, és hiába ismerünk meg újabb és újabb részleteket belőle – egyrészt a főszál kapcsán, másrészt az olyan mellékszálakon keresztül, mint a kínai expedíció „keletre” vagy Nelson tiszteletes útja –, még mindig érződik, hogy határtalan lehetőségek tárháza ez a sorozat. Ahogyan az emberek csak érintőlegesen találkoznak sok-sok párhuzamos Földdel, úgy az olvasó hirtelen azon kapja magát, hogy eltöpreng, vajon mi minden rejtőzik az ismeretlen világokon? Ezt persze a szerzőpáros is felismeri, és tesznek is utalásokat arra vonatkozóan, hogy nem mindig az emberi szempont az, ami igazán működteti az univerzumot.
Ami viszont nagy hátránya a kötetnek, az a néhol kifejezetten bosszantóvá váló átvezető jellege. Különösen szembeszökő ez, ha az első résszel kapcsolatban vizsgáljuk, ami úgy ért véget, hogy az ember azonnal kézbe akarta venni a folytatást. Pratchett és Baxter mesteri blöfföt eszelt ki, ugyanis A Hosszú háború első tíz oldalán több és meghökkentőbb változással találjuk magunkat szemben, mint a korábbi kötet négyszáz oldalán. Ez kissé furcsán fog hangzani, de talán a kezdése a legremekebb része a regénynek, az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy mégis mi történt, amíg nem volt itt? Igazi csemege ez azoknak, akik végig szerették az első rész ötleteit. Később ugyan mindenre kitérnek a regényben, mégis, azok nem hatnak már olyan monumentálisnak, olyan elemi erejűnek. A sorozat még mindig nagyon lassan építkezik, sok szereplőt mozgat, sokat elmond a különféle Földekről és arról, azok milyenek, milyen a telepesek élete, az emberek hogyan viszonyulnak a trollokhoz, és mi is áll az egész Irányjel-telepesek konfliktus hátterében, de mindezt roppant hosszadalmasan teszi. Félreértés ne essék, ezek nem lényegtelen információk, mert ha az volt a célja a két írónak, hogy minél részletgazdagabban bemutassa saját univerzumát, akkor ez sikerült. Csak éppen közben mintha arról feledkeztek volna meg, hogy valami grandiózus konfliktust ígértek. Egy olyan regény esetében, aminek a címében szerepel a »háború« szó, az olvasó joggal várja, hogy valami komoly fog történni.”