„Miért álnéven publikálja regényét?
A fő ok, hogy a nevem nem olyan húzónév a szélesebb közönségnek, mint mondjuk Frei Tamásé. De vannak egyéb okok is, amiket nem részleteznék: a lényeg az, hogy sok az ellenérv. A megfontolások persze idővel változhatnak.
Az angolszász lektűrirodalomban jólismert a geopolitikai thriller műfaja, de nálunk eddig nem nagyon születtek ilyen könyvek. Mi indította az írásra?
Az ötlet nem új, közel negyedszázados. Az első változatot a kilencvenes években kezdtem el írni, ez jórészt a boszniai szálban maradt meg. Máig a történet alapeleme, hogy az etnikai konfliktusokat miként képesek külső szereplők saját céljaikra kihasználni. A lényeg: a Kárpát-medencében van egy rendezetlen ügy, a határon túlra nem éppen önként került több millió magyar kérdése. Ez nekem – és úgy gondolom, sokunknak – fájdalom és frusztráció forrása. Európának, az EU-nak és a NATO-nak pedig geopolitikai sebezhetőség egy veszélyes világban. Meg akartam írni ezt a történetet, mert a szívügyem. Ebben az értelemben magamnak írtam, remélve persze, hogy mást is érdekel. A geopolitikai thriller csak egy forma, azért választottam, mert a műfaj rajongója vagyok. (...)
Meggyőzően mutat be a színfalak mögött zajló politikai, diplomáciai, titkosszolgálati és katonai folyamatokat, döntési mechanizmusokat. Tapasztalatok alapján beszél?
Jórészt igen, de nem állítom, hogy teáztam mondjuk a Kremlben. Voltam ugyan ott, de nem a zárt elnöki tárgyalóban. A nem elérhetetlen helyszínek túlnyomó többségét bejártam, sok ezer képet, százórányi filmet készítettem, rengeteget kutattam, láttam háborút „élőben”, frontvonalon. Vannak részletek, amelyek velem történtek meg, például a fedezékbe menekülés az aknarobbanások elől Ukrajnában. Ugyancsak láttam, hogyan folynak a diplomáciai tárgyalások, mi a valóság a kulisszák mögött. Kevés illúzióm maradt. A titkosszolgálatok világa nem az enyém, de vannak dolgok, amiket élőben láttam – és közvetlen forrásból hallottam sok történetet. Összességében a leírtak ezen a területen is hitelesek annyira, amennyire egy ilyen regényben lehetnek. (...)
Miért nem érdekli az EU-t, az Egyesült Államokat vagy a nemzetközi szervezeteket Európa legnagyobb kisebbségi közössége, a határontúli magyarok kérdése?
– Negyedszázados tapasztalatom, hogy Nyugaton a kérdést mélységében kevesen ismerik. Nem értik, mi a történelmi háttér, mi a mindennapok valósága. Sok alkalommal felvetettem ezt sok helyen, Washingtonban, Londonban, Brüsszelben – a baráti érdeklődés pillanatok alatt fordult át gyanakvásba. Az USA geopolitikai nyugalmat akar az »orosz front« közelében, alapvetően rendezettnek tartja az erdélyi vagy felvidéki magyarok ügyét. Magas rangú amerikai diplomaták mondták nekem teljes őszinteséggel, hogy mennyire jónak tartják a román kisebbségpolitikát, tegyük túl magunkat az esetleges sérelmeken a »Nagyobb Jó« érdekében. Amikor mondtam, hogy ez nem így megy, rossz fiú lettem. A kilencvenes években jobban figyeltek, volt némi nyomás Románián és Szlovákián, hogy javítson a magyarok helyzetén. Azt most Ukrajnában láthatjuk, mennyit ér egy alapszerződés egy szomszédos országgal. Az USA kijevi követsége ráadásul képes volt gratulálni az ukrán oktatási törvényhez – remélem, ez pusztán tudatlanság.
Sajnos az ignorancia csak a kérdés könnyebben kezelhető fele. A másik, hogy autonómiamozgalmakkal, sőt szeparatista törekvésekkel a legtöbb nagyobb nemzetközi szereplőnek saját területén is szembe kell néznie. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország esete egyértelmű, de Kína, India, sőt az USA is tart a nemzeti mozgalmaktól. A spanyolajkú közösség erősödése az Egyesült Államok déli részén valós aggodalmat kelt. Mexikói zászló lobog az egykor Mexikóhoz tartozó területeken, magyar vagy székely zászló egykor Magyarországhoz tartozó területeken – azért van némi párhuzam, ha egyébként jelentősen más is a kontextus. Miért értené meg jobban az USA Magyarországot, mint Romániát?”