Sorsdöntő kérdések, amik az új kormányra várnak

„Ám a világ fordul, egy új szakaszban elvileg jobb lapokat húzhatunk. Így a jövő esélyei felől kell néznünk az elmúlt nyolc évet, meg ami előttünk áll. Fontos felidézni, hogy 2010-től az orbáni válságkezelő politika miként terítette szét a terheket. Jutott belőlük a tőketulajdonosoknak bankadó, válságadók formájában; túlélték. Csak épp a hitelezés és a tőkebeáramlás gyengélkedése, beruházások elhalasztása lett az ára. Jutott a társadalom alsó felének, amely nem nyert a leszállított személyi jövedelemadón, miközben fizeti Európa legmagasabb áfakulcsát. De legfőképpen az új nemzedékre rótta a terheket, kezdve a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások besöprésével: a kormány a teljes állami nyugdíjrendszer fenntartását a mai és jövőbeli munkavállalókra terhelte. A rendszer most recseg, de még nem ropog, ha csak tovább nem gyorsul a kivándorlás. Ám már mától jönnek az elhanyagolt egészségügy, az elfelejtett vidékek, az elmulasztott NATO-kötelezettségek számlái.

Nem aggályoskodó ez az elszámolás? Hiszen kicsi a deficit, az államadósság hányada némileg csökkent. Ez igaz, de a hitelminősítők nem ok nélkül sorolják a magyar állampapírok kockázatát öt fokozattal a csehek, néggyel a szlovákok alá: adósságarányunk messze a legnagyobb a térség országai között.

Az utóbbi évek gazdasági ciklusának hozamából a kormány nem áldozott érdemi adósságcsökkentésre, presztízsberuházásra viszont sok ment, eközben gyűltek a halasztások és mulasztások. Szemben viszont 1989-cel – amikor az állampártnak eltűnt a gazdasági mozgástere – most nincs akut gond. Az adósságfinanszírozás nem külső hitelezőkön fog múlni, hanem a társadalmunk teherviselő képességén és hajlandóságán. Az ismert és még felbukkanó deficitek az előttünk álló évekre vetnek fenyegető árnyat, főként az uniós pénzbeáramlás lassulásakor.”