Senkit nem zár ki a felsőoktatásból a nyelvvizsga megkövetelése

„Amikor egyesek – akár jó szándékkal, egy sajátos esélyegyenlőségi megfontolásból – a követelményszint leszállításával próbálják megnyitni a magasabb szintű tanulás (s ezzel a remélt társadalmi érvényesülés) lehetőségét olyanok előtt, akik, bár részben önhibájukon kívül, de (még) alkalmatlanok annak megszerzésére, nemcsak pártfogoltjaikat csapják be, de általában is rossz szolgálatot tesznek a nemzeti versenyképesség ügyének.

Becsapják azokat, akiknek segítenének, mert hiába kerülnek be a küszöb alatt beosonva a felsőoktatásba, majd ott ütköznek olyan akadályokba, amelyek átugrásához éppen a magasabb felvételi követelmény által ösztönzött teljesítmény képesíthetné őket. Érdemi segítséget csak az nyújthatna számukra, ha abban kapnának támogatást, hogy eljussanak a tudás olyan szintjére, amely birtokában nem kudarcok sorozata és végül lemorzsolódás várja őket.

A némileg magasabb ponthatár és a nyelvvizsga megkövetelése nem zár majd ki senkit a felsőfokú tanulmányokból, aki arra egyébként képességei alapján alkalmas volna, hanem olyan tudás megszerzésére ösztönzi, amelynek birtokában joggal remélhetjük, hogy nem fog a hallgatók harmada menet közben lemorzsolódni, mert ma ez történik. Akinek elsőre nem sikerül, majd újra, komolyabban nekirugaszkodik. A szocializmus idején voltak szép számmal, akiket származásuk és/vagy hitvallásuk miatt az állam megpróbált távol tartani az egyetemi képzéstől.

E fiatalok nagy része végül mégis beverekedte magát az egyetemekre, s azokat kiváló eredménnyel elvégezve többségük komoly szakmai sikereket ért el. És ennek egyik fő oka, hogy tudták, csak maximális teljesítményt elérve van esélyük a bekerülésre, ezért elszántan, újból, harmadszorra, sokadszorra nekirugaszkodtak a felvételinek, kemény munkával felkészülve arra.”