Ahol az oktatás rendben van, ott ne nyúljon bele se az állam, se az önkormányzat

„Egyet hadd mutassak, mert el fogom felejteni. Kiss Dávid kollégám sokáig Monoron dolgozott a telepen, most a Poket sorozatban újra megjelent a Cigánytelep nyolctól négyig című könyve. Elég nyers és igaz. Van hozzá egy póló is. Szerintem nagyon szép, az van ráírva, hogy »Mid van, amit nem kaptál?« Azt gondolom, hogy amíg a társadalom szerencsésebb része nem tudja jól megválaszolni ezt a kérdést, addig nem lesz igazából változás. Szívesen adok belőle, annyi a feltétel, hogy hordani kell.

Ön hordja?

Igen, és ahova megyek, mindig viszek magammal.

Politikusoknak is adott már?

Igen, akivel találkozom.

És van, aki hordja?

Volt, akivel összefutottam később, és rajta volt.

Elárulja, kicsoda?

Hát, se jófejet nem akarok csinálni belőle, se... Szerintem nem érdekes. Inkább az, hogy... tudom, kicsit naivnak tűnik, főleg ebben a rettenetesen megosztott világban, de azt gondolom, hogy az emberek, főleg, akik gondolkodónak tartják magukat, képesek megugrani ezeket a kérdéseket, ami a pólón is szerepel. Mert nem bonyolult. Hat gyermekem van, nekem mindennél fontosabb, hogy jól válaszolják meg ezt a kérdést. Ettől lesznek számomra igazán érett személyiségek.

2010-ben, amikor megalakult az új országgyűlés, a Máltai Szeretetszolgálat minden képviselőnek írt egy levelet arról, hogy a szociálpolitikának a következő években arról kell szólnia, hogy segítse a nyomorban élőket, akiket összeroppantott a szegénység. Eltelt tíz év. Mennyire teljesültek az akkori várakozásai?

Lehet, egyszer majd írok egy könyvet arról, mit láttam ezekben az években. Most azt tudom elmondani, ami velünk történt. Amikor Balog Zoltán 2010-ben államtitkár lett, egyből meghívott, és azt kérte tőlünk, hogy nyolc kistérségben mi – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – koordináljuk a Gyerekesély programot. Az EU-s program szakmai kísérése volt a feladat. Nem mondom, hogy ezek mindent visz-típusú, sikeres programok voltak, de arra mindenképpen jók voltak, hogy belelássunk a nyolc kistérség hétköznapjaiba. Aztán 2015-től ez mind a 31 járásra, 750 településre kiterjedt.

Úgy láttuk, hogy bizonyos helyeken a segítség inkább hátrafelé vitte a dolgokat, mint előre, ezért ott más típusú beavatkozásokra volt szükség. Azt mondtuk, oda kell menni megnézni közelről, miért nem működik.

A kormány lehetőséget adott, hogy Tiszabőn és Tiszaburán megmutassuk, szerintünk hogyan kellene egy ilyen programot megvalósítani, és ehhez eszközöket is kaptunk. Rosszul kezdődött, mert egyből költségvetést kértek, pedig pont az a lényeg, hogy ezen a területen nem tudunk előre költségvetést alkotni. Diagnózisok alapján lépésről lépésre kell haladni a végső megoldás felé, és akkor, amikor arra szükség van. Nem egy év múlva, nem akkor, amikor kiírják a pályázatot. Valahogy úgy, ahogyan az egészségügyben gyógyítanak. Ez egyelőre a szociális ellátásban elképzelhetetlen, nekünk azonban sikerült elfogadtatni.

Ennek a folyamatnak a vége, hogy én most itt vagyok.”