Mandela és Che Guevara

„Dél-Afrikában, amely egykor gazdasági nagyhatalom és atomfegyverrel rendelkező állam volt, és a nemzetközi ellenszél dacára is prosperált, ma évente nagyjából 21 ezer gyilkosság történik. Az ANC-nek (Afrikai Nemzeti Kongresszus) igaza volt abban a ’90-es évek elején, hogy a fehéreknek nem lesz olyan rossz az új rendszerben, mint a feketéknek volt az apartheid alatt – ugyanis a fehéreknek most sokkal rosszabb. Az egy évtizede anarchiába fulladt Irakban nagyjából 50 százalékkel kevesebb gyilkosságot követtek el, mint amennyi jelenleg Dél-Afrikában a búr farmerek ellen történik.

Csakhogy Európában valahogy nem PC arról beszélni, hogy valahol mérhetetlen brutalitással számolnak le a fehérekkel. Hiszen csak fehérekről van szó, azokat meg mindenképpen helyrehozhatatlanul súlyos bűnök terhelik, a kolonizációval olyat húztak maguknak a kozmikus karmabingón, ami az örökkévalóságig megváltotta jegyüket egy horrorvasútra. Ez van, tessék méltósággal kihalni! Ehhez pedig a nemzetközi jobboldal olyan simulékony formációi, mint például a brit konzervatívok, örömest adják a háttértáncot. Beszédes volt a pár évvel ezelőtti reakciójuk is, amit a fehérek földjeit államosítani igyekvő kormányzatnak adtak a kommunistákat idéző tervezetet olvasván. Nem nagyon zavartatták magukat.

Szeretjük az egyenlőség harcosait ünnepelni, mindenki fontos és értékes, minden különbség védendő érték – egészen addig, amíg nem fehérekről, heteroszexuálisokról, vagy keresztényekről beszélünk. Ezek ugyanis meghaladott, pre-egyenlőség-fogalmak. A poszt-egyenlőség világrendje nem lehet elfogadó ilyen retrográd tartalmakkal szemben. A nyugati kultúra lassan egyet jelent az elfogadás és az egyenrangúság nivelláló folyamataival, ám ettől még a materiális világ létezése óta az ember mindig hősökre vágyott, akiket tisztelhet, akikre felnézhet, akiktől ihletet kaphat és akiknek panteont építhet.”