Ordítás, mint stílus

„»Ne ordíts, kisfiam, nem vagyunk süketek« – mondta nagyanyám hajdanán az egyik óvodás-játszótársamnak, aki szintén nem volt süket, mégis többnyire igen hangosan fejezte ki véleményét, bármiről volt is szó. Ezzel a figyelmeztetéssel nagymama teljesítette az aznapi gyermeknevelési penzumot, Zolika meg, ha éppen olyan kedve volt, ordított tovább. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd, ha megnövök, az ordításról is fogok írni, legyen e témának bármily indoka. Persze nem a Zolikáéról, hanem a magyar parlamentben rendre hallható – kizárólag csak az ellenzéki politikusok megszólalásai esetében – artikulátlan üvöltözésekről, melyek „előadói” számomra megfejthetetlen okból úgy hiszik, hogy mondandójuknak egyedül az üvöltözés ad nyomatékot. Nem ad, persze, ám ez őket évek óta cseppet sem zavarja.

Minket igen, pontosabban engem, s talán nem vagyok egyedül. Tudós emberek szerint az indokolatlan ordítás az agresszió megnyilvánulása. Bizonyára így van, legalább is szándék arra, hogy megfélemlítsük azokat, akikhez ilyen hangnemben szólunk. Honi ordibálóinknak remek bíztatást jelent ez az Európai Unióban már régóta elharapódzott hangnem, melyet egyebek közt Verhofstadt és Timmermans urak mindmáig oly előszeretettel alkalmaznak, némiképp hasonlítva valamilyen hibbant oroszlánhoz. Bocsánat, az oroszlánokat semmiképpen nem akarom megsérteni, épen ezért utánanéztem, miért ordít az oroszlán? Hátha az ordibáló ember lelkéhez, viselkedésének megértéséhez is közelebb kerülünk.”