Tükröt tartani a természetnek
Minden búcsúzás, minden temetés tulajdonképpen rólunk szól, akik még élünk.
Mindig jönnek újabb magvetők, akik termőtalajt keresnek zsákjuk tartalmának.
Most 200 éve történt, hogy Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában tisztázta nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. A szerzemény a Magyar nép zivataros századaiból alcímet kapta, utalva arra, hogy népünk immár több mint ezeréves történelme során sokszor úgy tűnt, hogy elhagyott minket a vezérlőcsillagunk. Azonban
Átgázolhatott rajtunk, tatár, török vagy muszka, elszakíthatták tőlünk külhoni testvéreinket, mi itt vagyunk 2023-ban. S bár a hajónk körül alaposan korbácsolják fel a hullámokat most is, az Istenbe és a nemzetbe vetett hitünk nem enged minket elsüllyedni. A viharos vizeken is megyünk előre. Reméljük, hogy ez a jövőben is így marad, és a herderi jóslat sose teljesül be.
Újraolvasva a Himnusz sorait, mostanság a „vár állott, most kőhalom” sor gondolkoztat el. Kirándulásaim során nem egy romot érintettem, például a dömösi prépostságot vagy a pósteleki Wenckheim-kastélyt. Ezek az épületek azonban számomra nem az enyészetet hirdetik, inkább gondolkodásra késztetnek:
Hiszen azáltal, hogy utánajárok az épületek történetének, s akár egy cikkben vagy interjúban foglalkozom is velük, teszek azért, hogy ne merüljenek feledésbe, és mindaz, amit egykor a falaik között őriztek, így vagy úgy a köztudatban maradjon. Legyen az az Árpád-kor egy lenyomata vagy az egykor a magyar társadalom fontos részét képező nemesség szerepe.
Mindezek mellett a kőhalom nem kell, hogy egyet jelentsen a gyásszal és a feladással. Hiszen az élet nevű játékasztalon idős és fiatal nem egyszer, nem kétszer kényszerülhet arra, hogy a startmezőről, szinte mindent a legelejéről kezdjen: újraépítse önmagát. Hiszen a kőhalom fundamentum is lehet. Egy olyan alap, amelyre tapasztaltabban, bölcsebben építkezhetünk.
Igaz ez valahol a magyar kultúrára is, ha jobban belegondolunk. Hiszen a megszállások alatt vagy a különböző ideológiák uralma idején mindenféle „cifra” gúnyát erőltettek a színekben eleve gazdag értékeinkre. Azonban valahogy mindig megtaláltuk a kiskapukat, és például a táncházmozgalmak révén vagy a dalszövegek sorai közzé bújtatva menteni tudtuk azt, amit fontosnak tartottunk. Megőriztük azt az utókor, a következő nemzedék számára.
Így tudtunk 1989 vagy 2010 után újult erővel elődeink nyomdokába lépni, és felhasználva a modern kor eszközeit, népszerűsíteni az értékeinket. Művelődés- vagy közösségszervezőként is –
S szerencsénkre mag, és úgy tűnik termőföld még jócskán akad.
Isten éltesse sokáig a magyar kultúrát!
„Isten áldd meg a magyart!”
Nyitóképen a dömösi prépostság romjai (saját fotó)