Édesanyám nem panaszkodó típus, háborús generáció

„Édesanyám nem panaszkodó típus. Háborús generáció. Német. Gondolom, itthon is ilyenek ezek az öregek: nem fáj nekik semmi, akkor sem, ha a fejükre esik egy tégla. Jól vannak. Nem fáznak, nem éhesek, nincs semmi bajuk. De szívesen figyelmeztetnek, hogy menjünk már el az orvoshoz, mert kicsit köhögünk.

Most készítettem vele életútinterjút, 90 éves. Miért nem kérdeztem ezeket tőle korábban? Ahogy mesélt, elszégyeltem magam: mennyi sok mindent nem tudtam róla…

Csak a háború vége felé volt bombázás, mondta. Akkor lettek evakuálva, mert jöttek az oroszok. Karácsony másnapján. Visszafordult, még egyszer rápillantani az ajándékokra. Ezeket otthagyták a karácsonyfa alatt. Egy farmra kerültek, hónapokig, csak nők és gyerekek – a férfiak a fronton. Eltört a karja, rosszul nőtt vissza, az orvos újra eltörte: „Most már jó lesz”. Jöttek az oroszok, mindent requiráltak. Tovább utaztak valahova, tehénszállító vonattal. Édesanyám szerint a mamája nem lett megerőszakolva, mások viszont igen. Igaz, elvitték az oroszok a mamát rövid időre, de visszajött. A gyerekek addig a peronon vártak. Ha mégis ott történt vele valami, a mama azt nem éreztette velük.  

Csempészek által, meséli, mentek át a zónahatáron, az amerikai zónába. Hogy a mamája ezt hogy szervezte meg, nem tudja. Talpraesett ember volt.
Hosszú menekülés volt, sok városban álltak meg. Egy üresnek hitt házban töltötték az éjszakát, de tele volt oroszokkal. Jött egy tiszt, valamit mondott, kérdezte, gesztikulált. Kiment. Féltek. Visszajött egy zacskó cukorral édesanyám pici húgára mutava. Cuki gyerek volt. 

Másnap reggel, ahogy épp mentek le a lépcsőn, tovább vándorolni, felrobbant egy bomba. Nem volt már háború, de ez akkor is felrobbant, valami korábbi bombázásból maradt. „Két emeletet zuhantunk a lépcsőházban”, emlékszik édesanyám. És amikor felállt és kinézett az ablakon, valamilyen testrész repült kint. “Általában nem is féltem, de akkor igen”.

Később öt éven át éltek egy szobában, egy délnémet kisvárosban. Menekültek voltak. Kishúga meghalt, 14 évesen, egy veleszületett szívbetegségben. Édesanyám nem tudott tőle elbúcsúzni, mert a kórház a francia zónában volt, a család viszont az amerikai zónában. Nem engedték át.
Mindezek miatt Amerikába ment, babysitterként, hátha ott jobb élete lesz. Ott találkozott édesapámmal, és abból lettem én.”

***

Nyitókép: Boris Kálnoky Facebook-oldala