Apáink, pápáink

Apáinkról nem lehet lelkesedés nélkül beszélni. Főképp mert apaságuk mellett közszemlére kitett, mégis magányos szentek ők, szentnek lenni meg nem egyszerű foglalkozás. Pedig látszólag rosszul indult az „apaság” története: Péternél vétkesebb lúzer kevés volt, mégis rábízatott a legelső apaszerep. Isten kegyelme azonban tele van humorral, és az üdvözülés története is, akár a liturgiáé, az abszurddal határos szépség, melyben sosem a „szerep” a lényeg, sokkal inkább a rendezés. A szent kötelék, amely egyesíti a mennyet a földdel.

A pápaság története sok millió ember számára – minden botladozás és bénázás ellenére – a legmosolygósabb örömhír, szentség és apostolság, Jézus-forradalom dél-amerikai módra, Krisztus-konzervativizmus európai tálalásban. A katolicizmus egyetemes ünnepi asztalán aztán minden íznek, minden fűszernek értelme, jelentése és különleges funkciója van. A pápaság története így nemcsak költészet, bachi Gesamtkunstwerk, de a lelkek radikálisan szabad és minden helyi kötöttségtől mentes, univerzális koalíciója is – amiben a zen buddhizmussal rokon Jézus-ima rátalál az ábrahámi népek prófétai stallumára, hogy aztán gyönyörű polifóniával szólíthassák meg a kort, két szelíd mondat között akár hatalmas atyai pofonokkal rendreutasítva. Mert ráférnek a pofonok e korra, higgyék el.