Cirkusz és állatszeretet összefér – a Fővárosi Nagycirkuszban jártunk

Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban.

Magyarország egyik legkelendőbb kulturális exportcikke a cirkuszművészet, és ez nemcsak az újcirkuszi produkciókra, hanem a műfaj klasszikus vonalára is értendő. A január elején immár tizennegyedik alkalommal megrendezett Budapest nemzetközi cirkuszfesztivál utóbbi folyamatos megújulására is igyekezett ráirányítani a figyelmet: a rangos seregszemlén a legsikeresebb magyar és külföldi produk­ciókat, cirkuszigazgatókat, művészeti vezetőket látta vendégül a Fővárosi Nagycirkusz, emellett cirkuszpedagógiai és -építészettörténeti konferenciát is tartottak.

A cirkusz­pedagógia a múzeumpedagógia mintájára létrejött abszolút magyar „találmány”; a Fővárosi Nagycirkusz kisebb artista­produkciókkal színesített fizika-, matek- és biológiaóráknak ad helyet, a zsonglőr feldobott labdái illusztrálta szabadesés vagy az állatok testközelből való megfigyelése nagy élmény az ország minden részéből érkező gyerekeknek. A módszer iránt már számos országból érdeklődnek, ami jól jelzi, hogy a hagyományos cirkusz feladata ma már messze több, mint hogy bohóctréfákkal megszakított artistaszámokkal szórakoztassa a nézőket – a közönség igénye folyamatosan gyúrja-formálja ezt a művészeti ágat is.

Nincs új a nap alatt

„Azt szoktam mondani, hogy a cirkuszt nem kell megújítani, megújul az magától is. Az artisták pontosan érzik, hogy a nézői elvárások megváltoztak, és ma már jóval többet kell nyújtaniuk, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt. Ebben természetesen nagy szerepe van az újcirkuszi produkciók megjelenésének. A két irányzat egymásból táplálkozik, hiszen ugyanúgy az emberi teljesítőképesség határait feszegető artistaprodukciók az alapjai” – mondja Graeser József „Dodi” egykori híres artista, a Fővárosi Nagycirkusz szakmai vezetője. 

A markáns különbség a tálalásában, csomagolásában van. Egy újcirkuszi előadás erősen színház jellegű, jellemzően egy konkrét történetet mesél el, a sztoriba koherensen beépítve az artistaszámokat. A klasszikus cirkuszban lazább a kapcsolat a műsorelemek közt, bár világszerte erősödő trend, hogy ide is bevonják a társművészeteket – nem véletlen, hogy a Fővárosi Nagycirkusznak évek óta saját dramaturgja van Pál Dániel Levente személyében, illetve tavaly óta önálló balettkara. Talán a közel százhúsz éves, müncheni Krone az egyetlen, amely a cirkusz legrégebbi fajtáját műveli, azaz mindenféle átkötés nélkül csak úgy önmagukban követik egymást a produkciók. De ők is csak a téli időszakban, az állandó helyükön dolgoznak így, az év többi részében utazócirkuszként komplett, szinte művészi előadásokkal járják a világot.

Kellenek-e állatok?