Ezért irtóznak a lengyelek az orosz hatalomtól – Kovács István polonista a Mandinernek
2022. március 05. 10:01
Mi áll a lengyelek Oroszország- és Ukrajna-politikája mögött, mi húzódik a történelmi feszültségek hátterében? Kovács István polonistával, Magyarország egyik legtekintélyesebb Lengyelország-szakértőjével beszélgettünk!
2022. március 05. 10:01
p
73
7
160
Mentés
Kovács István (1945, Budapest) Széchenyi- és József-Attila-díjas költő, író, műfordító, a történettudomány kandidátusa. 1968-ban az ELTE történelem-lengyel szakán diplomázott, majd Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként tanult a Bécsi Egyetemen. Az MTA-n kutatta a kelet-európai irodalmakat, majd az ELTE Lengyel Tanszékén dolgozott. A rendszerváltás után külügyi pályára váltott, 1990-1994 között kulturális tanácsos volt a varsói magyar nagykövetségen, majd 1994-1995 és 1999-2003 között krakkói főkonzul. Magyarul és lengyelül is számos verse jelent meg, számos műfordítás, történelmi munka szerzője, különösen Bem József életéről írt sokat.
***
Elemzői közhellyé vált, hogy a lengyel politika oroszellenes, nem tűri az oroszokkal kötött kompromisszumot. Miért van ez így?
Nem pusztán az oroszok iránti bizalmatlanságról, ingerültnek ható távolságtartásról van szó, a lényeget illetően ugyanerről beszélhetünk a németek esetében is.
Mindkettőt a múlt eseményei és tapasztalatai táplálják.
A magát önhatalmúlag porosz királlyá koronázó brandenburgi választófejedelem, I. Frigyes már 1709-ben javasolta az orosz cárnak a nagy északi háborúban szétzilálódott lengyel–litván Nemesi Köztársaság felosztását. „Ez lehetetlen” – hangzott Nagy Péter válasza, de ettől kezdve a 733.000 négyzetkilométer területű szomszéddal az történt, amit az egymást követő orosz uralkodók akartak. Ez egybevágott a XVII. századi török háborúkból győztesen kikerülő Habsburg Monarchia és a II. (Nagy) Frigyes uralkodása alatt az 1740-es évektől európai hatalommá emelkedő Porosz Királyság távlati céljaival.
A lengyel-litván Rzeczpospolita 1619-ben
Miért volt a hatalmas Rzeczpospolita ennyire könnyű préda az oroszok és németek számára?
A közéjük ékelődött lengyel–litván államot önön berendezkedése, a szabad királyválasztáson, az elvi nemesi jogegyenlőségen alapuló és ennek következtében az országgyűlést bármely követe által megszakítható liberum veto rendszere megbénította. Szomszédjainak éppen ezért érdekében állt az anarchikus berendezkedés fenntartása. A lengyelek egy része meg volt győződve arról, hogy az erősen széttagolt, a különböző nemesi érdekcsoportok viszonylagos egyensúlyán alapuló köztársaság rendje megóvja államiságukat. Jelentős volt azonban azoknak a politikusoknak a köre, akik tisztában voltak azzal, hogy Lengyelországot csak kulturális, gazdasági felemelkedése és felállítandó ütőképes hadserege mentheti meg a jövő számára. A porosz és orosz követek által manipulált, megvásárolt ellenzék sokáig minden belső reformkezdeményezést kisiklatott, s az 1791. május 3-án kihirdetett alkotmányt a Lengyelország sorsára legnagyobb befolyással bíró II. Katalin cárnő hathatós közreműködésével semmissé tette. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy szomszédai, az Orosz Birodalom, a Porosz Királyság és a Habsburg Monarchia
1795-ben végül teljesen felosztotta egymás közt a lengyel–litván államot.
Edmund Burke, whig-párti angol politikus, író fogalmazott pontosan és legtömörebben arról a közönyről, amellyel Európa viszonyult egyik ősi királysága megszűnéséhez: „Lengyelország a Holdon van”.
Merre vitte mindez a lengyel külpolitikát?
A lengyelek ettől kezdve azt az európai országot, azt a forradalmi mozgalmat támogatták, amely az „országrablók” hatalmát megrendíthette. Ezért sorakoztak fel a Francia Köztársaság, majd Császárság zászlai alá, s tartottak ki Napóleon mellett az utolsó pillanatig. Ezért küzdöttek lengyelek ezrei a légió és a honvédsereg soraiban 1848/49-ben magyar földön. Az 1815-ös bécsi kongresszuson létrehozott Szent Szövetség európai rendszere a lengyelek önálló államiságot tápláló reményeivel is le akart számolni. A XIX. század lengyelségének históriája költők, összeesküvések, felkelések, szabadságharcok története. A szavak tettekké váltak. Legdrámaiabban, legvéresebben a hajdani Nemesi Köztársaság Oroszországba bekebelezett területein 1830/31-ben és 1863/64-ben vívott szabadságharcokban.
A megtorlások során – a kivégzett és bebörtönzött vezetőkön kívül – lengyel családok tízezreit telepítették át Oroszország belsejébe és Szibériába.
A Német Császárság létrehozója, Otto von Bismarck kancellár is célul tűzte ki, hogy a Német Birodalom határai között lehetetlenné teszi a lengyelség létét. A XIX. század utolsó harmadában a Habsburg-monarchia juttatta szabadabb lélegzetvételhez a lengyeleket, Galícia számított a Piemontjuknak, ahol felkészülhetnek hazájuk helyreállítására.
Hogyan készültek erre a lengyelek?
A XIX. század lengyel történelmének igazi hőse a lengyel anya lett, aki az elveszett haza iránti áldozatra nevelte fiait. Az I. világháború, amelynek végkimenetelére a lengyelek katonailag és diplomáciailag egyaránt felkészültek, meghozta Lengyelország helyreállítását. Legbefolyásosabb vezetője, Józef Piłsudski hirdette meg a II. Lengyel Köztársaság külpolitikai irányelvét: egyenlő távolságtartás Németországtól és a Szovjetuniótól. Lengyelország negyedik felosztása az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktummal következett be. A Sztálin és Hitler között fennálló baráti együttműködés egy és háromnegyed esztendeje alatt több mint egymillió lengyelt hurcoltak el a szovjetek által megszállt lengyel területekről Szibériába, Kazahsztánba. Katyin fogalmára – a politikai foglyokkal együtt – 22 ezer lengyel kivégzése üt hitelesítő pecsétet. A kettős terrorba, a minden áldozatot vállaló ellenállásba, az Auschwitz nevével fémjelzett megsemmisítő táborokba, a lengyel földet felperzselő fronteseményekbe – élén az 1944-es varsói felkeléssel –
kis híján belepusztult a lengyelség,
amely a háborúból hiába került ki a győztesek oldalán: a vesztesek büntetését kapta azzal, hogy nyugati szövetségesei kiszolgáltatták a sztálini diktatórikus rendszernek.
A múlt ismeretében a lengyelek ezért nem minden alap nélkül tekintenek gyanakodva arra, ha Németország és Oroszország a fejük fölött bármilyen egyezményt köt. Legyen az akár gázszállítási is…
Térjünk vissza egy kicsit a mai lengyel politika egyik legfontosabb történelmi előképére, a Rzeczpospolitára. Milyen ország volt ez valójában?
A Lengyel Királyság és az egykori Kijevi Ruszt – Oroszország és Ukrajna magát egyként e koraközépkorban virágzó nagyfejedelemség örökösének tekinti – magába foglaló Litván Nagyfejedelemség 1386-ban Hedvig királynő és Jagelló Ulászló nagyfejedelem házassága nyomán unióra lépett. Az így született, közel egymillió négyzetkilométert magában foglaló ország területét tekintve Európa legnagyobb önálló állama volt. A Lublinban 1569-ben megújított unió eredményeként jött létre a nemzetet kizárólagosan képviselő nemesek Köztársasága.
A centralizált államokkal ellentétben a Köztársaság a vajdaságok laza föderációja volt,
míg az „autonóm” vajdaságokat a többnyire nem szoros szálakkal egymáshoz kötődő nemesi birtokok alkották, ahol csak ritkán tettek eleget a király rendelkezéseinek.
A lublini unió megkötésének előzményeként a Litván Nagyfejedelemség déli területét a Lengyel Királysághoz csatolták. Az e területen élő keleti szláv lakosságból születik meg az ukrán, a Litván Nagyfejedelemségben maradt keleti szláv lakosságból a belarusz nemzet. Az Ukrajna név egyelőre még végvidéket jelent, akárcsak a XVII. századi magyar nyelvben a krajna. A lengyelül rusinnak, latinul ruthenusnak nevezett etnikumból lesz az ukránság, a XVII. század derekától egyre jobban elkülönülő jegyekkel. Megszületéséhez döntő mértékben hozzájárult a kozákság. A meggazdagodás korlátlan lehetőségeivel kecsegtető délkeleti végvidékek, „a vad mezők” tömegesen vonzották a Köztársaság elszegényedett nemeseit, sorsukat megelégelő jobbágyokat, polgárokat, katonákat – vagy éppen a törvény üldözöttjeit. A mindennapi tatár veszély, a lengyel királyi seregek pacifikáló hadjáratai nagy harci tapasztalatokkal rendelkező, mozgékony, új taktikát alkalmazó katonai szervezetekbe tömörítették a Dnyeper középső-alsó folyásának vidékén megtelepedett, különféle etnikumokból összegyúrt szabadparaszti népességet, a kozákságot, amelynek vallása végül is pravoszláv, nyelve pedig a lengyeltől erősen különböző, de az orosztól is eltérő szláv nyelv lett, az, amelyet e hatalmas „végvidéken” (u kraju) élő jobbágytömegek is beszéltek.
A 18. századi Varsó Bellotto festményén
S hogy kerülnek a képbe az ukránok?
A lengyel–litván állam irányításában hiába volt szervező erő a nemesi jogegyenlőség tudata, a XVII. század első harmadától kezdve mindinkább a kisebb-nagyobb fejedelemségnyi területtel, magánhadsereggel rendelkező, dúsgazdag főurak akarata érvényesült, akik a király feje fölött önálló külpolitikát is folytathattak. A XVII. század közepén pusztító svéd, orosz, tatár, kozák háborúk (amelyekbe a szerencsétlen II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is beleavatkozott) rádöbbenthették a lengyel–litván nemességet, hogy a Köztársaság megmaradását azzal lehetne biztosítani, ha az ukránokat (kozákokat) az államalkotó nemzetek sorába emelnék, s így létrejönne a három nemzet uniója. A második északi háborút 1660-ban lezáró oliwai béke egyik győztese formálisan a Nemesi Köztársaság lett, amely a kérdést azonban örökre levette a szejm napirendjéről. Ezzel
a kozákságot végleg az orosz cárnak az 1654-es perejaszlavi egyezményben pártfogóan kitárt karjaiba taszították.
Lengyelország felosztását követően a legkülönfélébb ideológiájú mozgalmak a lengyel–litván államot az első felosztás előtti 1772-es határok között akarták helyreállítani. Mind a pravoszláv fehéroroszokat, mind a pravoszláv és görög katolikus ukránokat (ruténokat) dialektust beszélő lengyeleknek tekintették, s osztrák ármánynak azt, hogy Bécs, különösen 1848-tól kezdve, a lengyeleket ellensúlyozandó támogatta Kelet-Galícia ukránságának politikai és kulturális szerveződését, iskolahálózatának kiépítését. Ez Moszkva rosszallását is kiváltotta. Az önállóság eszméje, amelyet az osztrák politikusok is szívesen használtak eszközként a lengyel nemzeti mozgalmakkal szemben, hatékonyabbnak bizonyult, mint az, hogy az 1863/64-es orosz-lengyelországi szabadságharc vezetői a három nemzet egymásrautaltságának jelképeit és jelszavát is zászlaikra tűzték. Szentpétervár az orosz nép részének tekintette a lengyel–litván állam felosztása után hozzá került szláv lakosságot, s hogy ennek tudatát a vallási megosztottság se zavarja, a görög katolikus egyházat I. Miklós cár az 1830-as években megszüntette.
Hogyan politizált Lengyelország ezen a területen a 20. század elején?
A lengyel állam megteremtésében főszerepet játszó Józef Piłsudski eredeti terve az volt 1918 után, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon ütköző államok kordonjával válassza el Lengyelországot Oroszországtól, amelynek mind a „vörös”, mind a „fehér” változatát egyként veszedelmesnek tartotta a lengyelség és Európa jövőjét illetően. Elképzelése szerint a kordonnak Finnországtól Grúziáig kellett volna húzódnia. Egy ilyen kordon megvalósításához Piłsudskinak azonban sem katonai ereje, sem nemzetközi politikai befolyása nem volt. Anglia és Franciaország minden eszközzel a „fehér” Anton Gyenyikin bolsevik Oroszország elleni intervencióját támogatta. Sikertelenül. Piłsudski úgy érezte, hogy a korábban kikiáltott Ukrán Népköztársaság vezetőjével, a hatalmát Kijevben kiépíteni képtelen Szemen Petlurával szövetkezve hozza létre az önálló Ukrajnát. Ennek céljából indított hadjáratot 1920 áprilisában a bolsevik hatalom ellen. Bár május első hetének végén bevonult Kijevbe, lelkesedését lehűtötte az, hogy
az ukránok nem támogatták tömegesen a felszabadítónak hirdetett lengyel hadjáratot.
A Vörös Hadsereg június közepén megindult ellentámadása két hónap alatt a Visztula középső vonaláig szorította vissza a szétforgácsolódott lengyel haderőt, s Varsó elfoglalásával fenyegetett. Augusztus második felében fordult a kocka, s a lengyelek több csatában súlyos vereséget mértek a Vörös Hadseregre, tartalékaik kimerültével azonban a lengyel politikai pártok készségesen belementek a Leninék által javasolt fegyverszünetbe.
A Rigában folytatott béketárgyalások során a bolsevik fél még Minszkről is hajlandó lett volna lemondani a lengyelek javára, s a pénzbeli kártérítés mellett az elmúlt másfél évszázad során elhurcolt lengyel kulturális javak visszaszolgáltatását is készségesen vállalta. Ennek fejében a leghatározottabb kikötése az volt, hogy ne essék szó az önálló Ukrajna létrehozásáról. Ukrajna jövőjéről csak Moszkva dönthetett.
Milyen megoldást látnak most a lengyelek az orosz-ukrán háborúra?
Varsó ma
Lengyelország, pontosabban egész Európa létérdekének tekinti a független Ukrajna megerősödését, fennmaradását.
Ebben a tekintetben kivételes egység jellemezte a lengyel állam külpolitikáját az elmúlt három évtized során. Az 1991-ben függetlenné vált Belarusz Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnöke, Sztanyiszlaŭ Sztanyiszlavavics Suskevics megkísérelte a képlékeny belarusz nemzeti tudat megerősítését. Ahhoz azonban, hogy politikája sikeres legyen, a súlyos válságokkal fenyegetett ország gazdasági, politikai, kulturális, nyelvi konszolidálását Európának hathatósan támogatnia kellett volna. Erre csupán a lengyelek tettek kísérletet. Suskjevics magára maradt, így Európa közönye, politikai rövidlátása is hozzájárult ahhoz, hogy a Moszkva által támogatott Aljakszandr Lukasenka 1994-ben átvehette a tönk szélére került országban a hatalmat.
Tény, hogy a Lengyelországot 1939 őszén cserbenhagyó két szövetségese Franciaország és Nagy-Britannia feje fölött átnyúlva a II. világháború másik igazi győztesében, az Egyesült Államokban bízik, elfeledve azt, hogy Jaltában éppen Roosevelt elnök volt az, aki – Churchill statisztálásával – Lengyelországot kiszolgáltatta Sztálinnak. Reagan elnöknek a Szovjetunió meggyengítésében vagy gyengeségének leleplezésében játszott szerepe azonban elhomályosítani látszik a jaltai közjátékot. És az is tény, hogy a távlatokban gondolkodni képtelen Európa szeme láttára folyó délszláv vérengzésnek az Egyesült Államok határozott fellépése vetett véget. Ebből is táplálkozhat Varsó Washington iránti bizalma.
Mark Galeotti szerint az Orosz Föderáció államfője megváltoztatta kormányát, egyesítette az ország védelmi és polgári gazdaságát, hogy állandóan mozgósított állammá váljon.
Mitch McConnell szerint a magyar kormány éppen azokkal a hatalmakkal barátkozik, amelyek biztonsági fenyegetést jelentenek a nyugati szövetségi rendszerre, amelynek Magyarország is a része.
Franciaország, Magyarország és Szerbia különutas Kína-kapcsolata megbontja az európai egységet, és gyengíti az EU-t – erre játszik az oroszok háborúját támogató Peking – írja a Die Welt szerzője.
Mark Galeotti szerint az Orosz Föderáció államfője megváltoztatta kormányát, egyesítette az ország védelmi és polgári gazdaságát, hogy állandóan mozgósított állammá váljon.
Jó írás.
Csak sajnos ez is azt látszik igazolni, hogy Magyarországnak nincs tényleges, tartós szövetségese Európában.
A történelmi meghatározottság okán ezen nagyon nehéz lenne változtatni.
A lengyelek az értéktelenebb galíciai, fehérorosz területek helyett megkapták Sziléziát, Pomeránia, Kelet-Poroszország jó részét, s Danzigot. Akárhogy csűrjük -csavarjuk Sztalinnak köszönhetik...végső soron az oroszoknak... Érdekes, hogy a II. vh.-s ukrán vérengzéseket elfelejtik. Ja, nem. Lengyelország (sajnos) Kis-antant ország maradt, s Romániával közösködik, amely szintén elfelejtette mi mindent köszönhet Oroszországnak, a török háborúktól kezdve Észak-Erdély visszacsatolásáig!
kizárólag egy __középeurópai katonai/politikai szövetség__ képes felvenni a harcot az orosszal/törökkel/nyugattal. én nem értem, hogy miért olyan nehéz ezt felfogni!