A szerelem algebrája

„Mert mindenkinek kell az a szívtájt induló melegség, ami a gyomor környékén görccsé alakul, majd az ágyéknál valami leírhatatlan fájdalommá válik. Amitől egyszerre akarjuk őt azonnal-mindenáron és közben lassítani, mert túl sok minden van már mögöttünk. Kell az a vágy, ami arra az őrületre kényszerít, hogy a sallangok nélküli valónkat megmutassuk, miközben attól félünk, pont ez riasztja majd el. Az egyetlen indokolt őrület, amiért megéri embernek lenni. Túl a ragaszkodáson, a megszokáson, az újdonság varázsán, túl minden elemi ösztönön. Hallgatni az idegesítő szuszogását, az őrületbe kergető elképzeléseit a világ működéséről, megbocsátani neki a lehető legrosszabb viccet, amit valaha ember mondhatott. Egy érintéssel megnyugtatni, egy pillantásból megérteni. A létezése biztonság, az illata egy még nem létező otthon ismerős emléke. Megnézni ezerszer ugyanazt az ócska sorozatot/sci-fi-t, mert ő ezt akarja. Századjára is rántott húst sütni, hajnalban gyrost keresni, hisz' éhes az istenadta. Mindent félredobva rohanni, ha akár csak annyit mond: nincs semmi különös, csak igyunk meg valamit. Amikor semmi sem feladás, nincs lemondás, mert a barátság és a szülői szeretet mellett ez az egyetlen igazi önzetlenség. Amikor a kapcsolat nem megköt, hanem felszabadít.

Belesikítani az éjszakába, vagy suttogni, miközben ébredezik körülöttünk a város, a legnagyobb szót - az alkohol elvitathatatlan segítségével vagy a nélkül. Miközben félünk a súlyától. Az erejétől. Mert bár érezni paradoxon, elismerni ijesztő, kimondani bátorság, de mégis: létezése ad értelmet a tetteinknek/szavainknak. Egyetlen szóval egy másik ember kezébe adni a lelkünket. Megmutatni azt, amit még magunk elől is titkolunk. Gyomorgörccsel várni a választ, keresni a másik szemében ugyanazt a megmagyarázhatatlan vágyat, ami egyszerre csal letörölhetetlen vigyort az arcunkra és okoz páni félelmet. Biztosan tudni: Ő hiányzik, VELE akarok lenni. Mert beismertem. Mert döntöttem.

És innen nincs visszaút. A félelemre szarunk.”