Vér és szex társadalmi kérdésekkel ötvözve – Richard Morgan: Az acél emléke

„Az acél emléke legnagyobb erősségét nem lehet csak úgy találomra megmondani. Egyrészt Morgan remek karaktereket alkot, akik nem riadnak meg a harctól, néha személyes sértettségük vezérli őket, máskor viszont el tudják engedni és némi humorral elütni a legdurvább utálkozásokat is. Minden keménységük mellett ki-ki a maga módján értelmes, Ringil elegágánsan köpi oldalba a társadalmi normákat, Archeth intelligens mérnök, Egarnak pedig megvan a magához való, józan paraszti esze, ami nem igazán társul műveltséggel.

Másrészt nem csekély szerep jut a mesteri történetvezetésnek. Sokáig csak kapkodjuk a fejünket, hogy kik ezek, mit csinálnak és egyáltalán miért követjük őket, a könyv végére azonban teljesen összeáll a sztori kerek egésszé. A szándékos összezavarás elsősorban annak köszönhető, hogy Morgan sokkal inkább szeretné első körben (vagyis a regény első felében) felállítani a világ kereteit, amiben mozog, így nem fektet energiát abba, hogy magát a cselekményt magyarázza. Emiatt megköveteli az odafigyelést az olvasótól, viszont a rejtvényfejtésért cserébe valóban látjuk a teljes képet egyben. (Akinek nem állt össze, annak az újraolvasás határozottan ajánlott.)

Ami viszont teljesen biztosan sokaknál ki fogja csapni a biztosítékot, az a szándékos és teljes mértékben öncélú polgárpukkasztás. Ringil karaktere ugyanis meleg. Ezen önmagában még könnyedén túl lehetne lendülni, viszont a jelenetek között mindhárom történetszálon számolatlanul jön szembe a szexualitás és a szerző azzal akar mindenkit zavarba hozni, hogy nem kevés leírás jut a homoszexuális közösülésnek vagy akár a különféle fajok közti erotikának. És itt már-már pornóba hajlóan részletes leírásokra kell számítani. Emellett pedig nem finomkodnak a szereplők sem, röpködnek a káromkodások, a fajgyalázás, Ringil pedig csak a barátaitól nem veszi támadásnak ha fartúrónak szólítják.”