Éhező művészek

„Aki ma Magyarországon művész, az még mindig valami gyanús személy, olyasvalaki, akinek nem kell fizetni, hiszen nem is dolgozik. A művészi produktumukból csak szűk réteg tud megélni, mindenkinek valami másba kell fognia, valamibe, ami csak rabolja az elmélyült alkotástól az időt.

A képzőművészek nagy része szinte nyomorog. Tanítani próbálnak, de egyre kevesebb a tanítvány, mivel mindenkinek egyre kevesebb a pénze. Vagy ha van is elég tanulni vágyó, nem kérhetnek megfelelő összeget. Míg tőlünk nyugatabbra a vállatok nagy része igen sokszor hív művészt, ha problémát kell megoldani, pusztán azért, mert rájönnek mennyit számít, hogy a művész másképp látja a világot, és igen gyakran vesznek dekorációnak kortárs alkotóktól műtárgyakat, nálunk ez még csak álom.

Ismerek remek festőt, aki utcai portrézással, karikatúrázással próbál nyáron pénzt keresni, míg év közben egy gimnáziumban oktat rajzot, egy másik név pedig éttermek falát pingálja. Szégyen. De nem az ő szégyenük. (...)

A tehetség nem attól virágzik ki, ha valakinek nincs mit enni, és kikapcsolják nála az internetet. Ideje lenne megérteni, hogy amíg egy orvos operál, egy pék kenyeret süt – azaz azt csinálják, és azért kapják a fizetésüket, amihez jó esetben értenek – , addig a művész épp azért lett művész, mert az íráshoz, énekléshez, szobrászathoz ért. Nem kellene, úgymond, másból megélnie, hogy hobbiszinten a jónép és a hatalom megengedje neki, hogy úgymond művészkedjen. A művészet nem hobbi. A művészet hivatás.

A társadalom fejlettségét illetve fejletlenségét kellőképp mutatja, mennyire becsüli meg a művészetet, a kultúrát. Persze, mit csodálkozunk, focista a miniszterelnökünk… ”