Az önző színészi/rendezői hiúság, a színházi destrukció. A művészi élmény büntetése, összerombolása.
Hányszor halljuk (rossz) vicc gyanánt, de akár, komolyan is: Én csináltam meg, vagy az ellenkezőjét: én rontottam el. Én mentettem meg a jelenetet, én húztam ki a kollégát a pácból, az író, dramaturg, rendező hibáját, tévedését én korrigáltam…
Igen ez a hiúság vására. Vagy ócskapiaca?
Pedig a hiúságnál, ismét csak Bergsonra hivatkozva „nincs felületesebb, s ugyanakkor mélyebb hiba. A rajta esett sebek nem nagyon súlyosak, és mégsem gyógyulnak meg soha.”
Miközben a valóságban felsorolhatjuk: mi csináltuk, mentettük, rontottuk, húztuk ki a pácból mindig mindent stb.
Ugye furcsa, szinte alig hihető. Mint ahogyan annak a képzelt látványa is igaz, ahogy most mondom, írom-olvasom rögeszméimet. Te, nyájas olvasóm, hol biggyesztesz, fejed rázod, rábólintasz, mosolyogsz, mikor hogyan. De jelen vagy, együtt tépelődünk – együtt mondjuk. Egy kicsit ez is hasonlít a színházhoz.
Még ha nem is akarod.
Te is mondod.
Nevetsz?
„Nevetésünk (is), mindig egy csoport nevetése.” Ezt szintén Henry Bergson mondta, nekünk, s most már velünk mondja.
Egyedül igazán nevetni sem lehet, vagy ha igen, ha ez állandósulna, baj van!
De a sírás is az, a töprengés is az, a beszéd, a gondolat, az emberség és embertelenség… minden jelez, üzen a csoportnak, direkt, vagy áttételesen.
Az ÉN -ek csak arra képesek, hogy MI -vé váljanak.
Egyedül az én, oly esendő és pusztulékony.
A színpadon meg különösen az.
Ott ugyanis, az Én a metamorfózis által a Mi –vé kell, hogy váljon, és napi gyakorlat kell, hogy ilyen legyen. Tetszik, nem tetszik nincs más lehetőség.