A politika vége

„Aki a jövőben fellángolásszerű nyílt szembefordulással szeretne a NER hősi halottjává válni, cselekedjen bátran, a többiek pedig praktikusan fogadják el a valóságot: a négy- és nyolcéves ciklusok helyett ideje komplett Orbán-korszakban gondolkodni. Az újabb kétharmad most már jótékonyan keblére ölel mindenkit, mert a NER-műveket sikerült tökélyre fejleszteni. Választás vagy bármilyen más demokratikus cselekedet többé már nem ingatja meg. A kétharmad immár valóban úgy áll, mint a cövek.

(Persze mindig fennáll a rendszert elsöprő lázadás lehetősége, ám míg a hétköznapi frusztrációt a másikon, a fideszeseken, a libsiken, a nőkön, a férfiakon, a szurikátákon, a gyerekeken, a nyuggereken, a másik csapat szurkolóin, a politikusokon, a celebeken, az újságírókon kiválóan le lehet vezetni pár Facebook-kommentben, addig itt egy fia kukaborogatás nem lesz.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet okosnak lenni. A feladat most azt kitalálni, mi következik az után, hogy elfogadtuk a »Jó, hát itt fogunk élni«-t. Mi az új, működő életstratégia a továbbiakban, ami segít túlélni a legalább 2030-ig bebetonozott NER-t? Mert szó szerint túlélésre, egy NER-típusú túlélésre kell készülni. Lehet, hogy kevesebb pénzből, kisebb álmokkal, nem mindegyik vágyott gyermekünket világra hozva fogunk a hétköznapokban közlekedni, ám az életünknek ettől még nem kell szükségszerűen tragikusan ellehetetlenülnie.

Kérdés, hogy megtaláljuk-e itthon azokat a szabad terepeket, legyenek azok konkrét vagy belső idők és terek, amelyek még nincsenek összemészároslőrincezve, -orbánozva, -habonyozva, -rogánozva, -tiborczozva, -ráhelezve… Mert bárhogy is próbálják, mindenre nem tehetik rá a kezüket, például az összetartó családok, közösségek életét nem tehetik tönkre. Főleg, miután megszűnt a közélet, nincs többé mi összeugrasszon bennünket a kocsmapultnál vagy otthon, a terített asztalnál.

A NER végtelen sikere és lebontásának lehetősége csakis azon fog múlni, hogy az elkövetkezendő négy-huszonnyolc évben hova helyezzük a fókuszt a politika helyett. Például lehetne a személyes traumák őszinte kibeszélése, a privát szennyes kiteregetése az új közélet. Mi lenne, ha a rendszer rutinszerű szidása helyett inkább magunkba néznénk, mesélnénk, majd meghallgatnánk a másik történetét? Mert ha végre nem a politikai törésvonalak mentén árazzuk be egymást, és a társadalmat, feltárul a szomorú igazság: egy agyonbántalmazott, lelki beteg társadalomban élünk, ahol mindenki lábon hordja ki a maga szégyellt neurózisát.”