Politikai láthatósági verseny zajlik

„Ez az idilli kor most véget ért, Budapestet az antifa-rohamosztagok kísértete járja be, s a tanácstalan ellenzéki pártok, jobb ötlet híján, propagandaelőnyöket szimatolva, a rendbontók oldalára álltak. Ami a politikai pálya szélén ólálkodó kezdő és töredékpártok esetében, ha el nem is fogadható, legalább érthető; a »mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam« cinikus marketingszlogen alkalmazása az ő esetükben legalábbis azzal kecsegtet, hogy az ország Nagykörúton túli része is tudomást szerez a létezésükről. Mit gondoljunk azonban azokról a majdnem középpártokról, amelyek hivatalosan a kormányzóképesség látszatát szeretnék kelteni, ám ennek most éppen az amúgy általuk is lefitymált tömeghatású köztelevízió kerítésén bemutatott akrobatamutatványokkal próbálnak nyomatékot adni? Józan ésszel nehéz felfogni, miként kívánnák eladni a nagyérdeműnek a Landerer-sztori remake-et, amiről a hússzoros közönségarányú RTL Klub adhat kárörvendő tudósítást? Emellett sokadszor adják a politikai bárgyúság kristálytiszta tanújelét is, amikor a felfordulást gerjesztők után loholva a kiszorításukra törő, azt nem is különösebben leplező apró, de mohó riválisaik, a Fekete-Győrök, ­Tordaik szekerét tolják. (…)

Az egész színjátékot komoran keretezi, hogy a ribillió kitörése napra egybeesett Kósa Ferenc halálával – mintha ez a derék népi baloldali értelmiségi és muszáj-Herkules politikus szellemi erejének kihunyta hárította volna el az utolsó akadályt a baloldal rosszabbik énjének kirobbanása elől. Nem az ifjú karácsonyfa- és közélet-gyújtogatók hibája persze, hogy tán már nem is hallottak róla, bizony voltak egykor a szocialista pártban tekintélyes, hiteles baloldali személyiségek is, akik számára az elesettek ügyének képviselete nem csupán cinikus propagandaszólam volt, s akik ellenálltak a nemzet fizikai és szellemi vagyona kiárusításának. Ám ezeket az SZDSZ-hez dörgölőző belső ellentábor két évtized alatt ledarálta, ki- vagy háttérbe szorította, s a párt megújulásának neki-nekiveselkedő új vezető generációból senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább kalapdíszként, tanácsadóként rehabilitálja őket. (…)

Most, amikor fél év múlva európai parlamenti választáson bizonyíthatnák be feketén-fehéren, ország-világ előtt, már ha komolyan gondolnák, hogy ők a többség, nekiállnak „kormánybuktató” utcai forradalmat játszani. A választópolgár meg a szemét dörzsöli: komolyan gondolják, gondolhatják, hogy az Európai Unió egyik tagállamában néhány ezer fővárosi utcai randalírozó felülírhatja több millió, négyötödrészt vidéken élő, a liberális szubkultúra forrongásait nemhogy nem értő, de nem is ismerő választópolgár legitim akaratnyilvánítását?”