A chartázás, petíciózás élharcosa, a kormánykritikus esztéta, Radnóti Sándor interjút adott a 24.hu-nak. A beszélgetésben úgy elmélkedett a kultúrharc értelmetlenségéről, hogy az épp a meglévő árkok mélyítésére volt kiváló. Sommásan megállapította, hogy: „Talán még mindig igaz, hogy a kultúrharchoz mindkét oldalon kellene kultúra, és mivel a másik oldalon nemigen van, ezért nem lehet kultúrharcról beszélni.”
Bár a mondatból sugárzik a poszt-szabadmadaras gőg, a Spiró-féle szarból jövő mélymagyarozás, most mégsem az aktuálpolitikai felhang miatt idéztem fel. Hanem a kultúra felosztása és kisajátítása miatt,
ami tarthatatlan és önfelmentő hazugság.
Nincs ugyanis jobboldali vagy baloldali magyar kultúra.
Egy egységes és folyamatosan bővülő kulturális örökségünk létezik, amennyiben a kultúrát nemzeti meghatározottságúnak tekintjük, és nem pártok és világnézetek szerint szegmentáltnak. A kifejezetten propagandisztikus alkotásokat ide nem számítva legfeljebb a szerzők világnézeti kötődéséről beszélhetünk, illetve arról a kánonról, amit az utókor vagy a kortárs befogadói és ítészi közeg kialakít. Ez pedig gyakran hamis kategóriákat vetít vissza a múltba.
Elég a tragikusan félreértett Adyra gondolni (hosszabb elemzésem az őt övező tévhitek alaptalanságáról itt), akit vágyvezérelt ideológiai skatulyákba szuszakolt be a bal- és a jobboldal egyaránt az elmúlt száz évben. Érdemes azt is hozzáfűzni, hogy még a markánsan ideologikus kötődésű alkotásokon keresztül sem ítélhetők meg teljes életművek, szerzők, alkotói körök. Lásd: Zelk Zoltán költészetének egésze a keményvonalas kommunizmust magasztaló ódáival együtt.
Radnótival ellentétben úgy gondolom,
egyetlen zsinórmértéknek az esztétikai és morális minőséget tekinthetjük.
Ebből kiindulva teljesen okafogyott jobboldali kultúráról, illetve annak hiányáról beszélni. Ha szigorúak vagyunk, és értékszemlélettel közelítünk a kultúrához, akkor az írói tévedhetetlenség tabuját is meg kell döntenünk.
Az alkotói periódusok hullámzóak, az életművek szinte sosem ugyanolyan magas szellemi világot hordoznak. Esterházy vagy Petri ugyanúgy egyenetlen, ahogy Wass Albert vagy Csurka, esetleg épp József Attila. A vendégszövegektől terhelt Harmonia Caelestis ugyanúgy vitatható mozaikja egy életműnek, ahogy például a Medvetánc didaktikussága a marxista ihletettségű versekben.