Az első világháború alatti menekültkérdésről beszélgettek az MCC-ben, a meghívott vendég Szűts István Gergely történész, a Habsburg Ottó Alapítvány és a BTK TTI Trianon100 Kutatócsoport munkatársa, beszélgetőtársa pedig Pálvölgyi Balázs, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola oktatója volt.
Szűts arról beszélt, hogy
a menekültek főleg az osztrák–magyar-orosz frontról érkeztek, Galícia területéről.
A polgári lakosság kezdett menekülni, hiszen féltették az életüket, ilyen értelemben a mai helyzettel is lehet látni a párhuzamot. A területről első sorban zsidó menekültek érkeztek, és például a helyi hitközségek fogadták őket, mint Miskolcon is, de a többség rögtön tovább is állt. Fél évvel a harcok megkezdődése után már közel 100 ezer menekült volt Bécsben.
Pálvölgyi megjegyezte, hogy ellenben a nyugati fronttal, a keleti front azért folyamatosan mozgott, hullámzott 1914-’15-ben. A hatóságok azon veszekedtek, hogy ki fizesse a menekültek ellátásnak költségét. Ilyenkor jöttek a képbe a segélyszervezetek, melyek átvállalták a teher egy részét. Galíciából eleve azok jöttek, akik nem voltak túl tehetősek, ez egy szegény régió volt.
De nem csak zsidók jöttek, lengyelek, osztrák hivatalnokok is érkeztek szép számmal.
Szűts megemlítette, hogy a terület történetét főleg Joseph Roth regényeiből lehet megismerni, ez egy periferikus, vegyes lakosságú régió volt. A zsidó menekültek hatására a szélsőségek is megerősödtek, mutogattak rájuk, de a többség továbbment, hiszen jogi értelemben őket osztrák állampolgárként kezelték még a Monarchia idején is. A magyar közjogi felfogás furcsa volt, Vorarlbergtől Bukovináig „osztráknak” tekintette ezeket az embereket.
Egy újabb hullámot jelentett az 1916-os román betörés, mely főleg belső migrációt váltott ki a Magyar Királyságon belül. Brassó, Háromszék és Udvarhelyszék vármegyék területéről kb. 100-150 ezer menekült érkezett, főleg nők és gyerekek, ezt nevezték az „asszonyok futásának”. Pálvölgyi utalt rá, hogy kitelepítések is voltak, hiszen egyesek a román lakosságra egyfajta biztonsági kockázatként tekintettek.
A háború vége aztán újra nagy mozgást hozott. Az események gyorsan történtek, a belső migráció főleg a Magyar Királyságon belül történt, a határoktól az ország belseje felé haladva, főleg, mert az utódállamok megszállták a határmenti vármegyéket. Több hullámban érkeztek az embereke,
az első hullámot a csendőrök, katonák, jegyzők, tanárok tették ki
– hiszen ők voltak a magyar állam megtestesítői a területen. Őket, ha maradtak, sokszor érték atrocitások, megverték őket, gyilkosságok is történtek. Az ilyen esetek pánikot keltettek, sokan féltek a bosszútól, ezért indultak el – jegyezte meg Szűts.
A magyar állam helyi szinten szétesett, főleg a határokon, és átvették a hatalmat a nemzeti tanácsok. A posta alig működött, a vonatok ritkán jártak, és ha indultak, főleg menekülteket, visszavonuló katonákat vittek. Teljesen esetleges tehát, ki, hogyan tudott menekülni. A MÁV fontos szervezet volt, azon belül szigorú hierarchia volt, de mivel az utódállamok híján voltak szakértő személyzetnek, ezért a MÁV-alkalmazottak sokszor mentesültek a hűségeskük letétele alól (a közhivatalnokoknak hűségesküt kellett tenniük, aki nem tette meg, azt kiutasították). ’18-19-ben határozottan menekülésről volt szó, a helyzet nagyon bizonytalan volt. Míg ’16-ban nagyrészt a családok menekültek, addig ’18-19-ben hivatalnokok, családfők főleg.
’19-20-ban újabb hullám indult, ekkor ismét főleg családok indultak útnak.
A vagonokból viszont hiány volt, hiszen sok szerelvényt vittek el a románok, és amúgy is értékes dolog volt akkoriban egy vasúti kocsi. A vonatokon osztoztak a menekültek, a polgári lakosság és a katonaság. A menekülteket sokszor csak a határig vitte a vonat, hiszen a vagonokat nem adták volna vissza, bármelyik oldalról is volt szó. Ezért a menekültek leszálltak a senkiföldjén, és sokszor napokon, heteken át vesztegeltek, mire végre tovább tudtak valahogyan menni. Megjelentek az „alvilági figurák” is, akik nyomott áron csaptak le a menekültek értékeire, ingatlanjaira.
Sokan a húszas évek második feléig is vagonokban laktak,
néhány helyen mellékvágányra tolták a vagonokat, és évekig ott laktak (igaz, a családok közben tudtak váltakozni). A telepek viszont ennél is rosszabbak voltak: ezek sokszor első világháborús barakk-kórházak voltak, fadeszka-vázas, kátránnyal szigetelt, komfort nélküli telepek, földalapon. Az emberek ezek helyett inkább a vagonokat preferálták, de vagont szerezni privilégium volt. A pályaudvarok sem voltak biztonságosak, a gyerekek a sínek között játszottak, sok volt a baleset, történtek gázolások.
Végül komplett barakkvárosok alakultak ki, a tiltás ellenére tartottak disznót, tyúkot, de a férfiak inkább csak aludni jártak haza: nap közben munkát vagy lakást kerestek a városban.
Fotó: MTA oldala